A titkos röpiratnyomdák éjjel-nappal teljes üzemmel dolgoznak, a nyomtatott betű hivatását megcsúfoló nyomtatványok úgy borítják be az országot, mint a hulló falevelek. Olyan elképesztő új „hangnem” ez, olyan szókincs, amelyhez a magyar irodalmon és a tisztes magyar sajtón nevelt ember sohasem tud hozzászokni. A betűvető pedig napról-napra jobban szégyelli, hogy ő is – tollat fog a kezében.
A nyilas és egyéb náci „szerkesztők” csirizbe mártott dikicse tovább bitorolja a papírost, a titokzatos pénzforrások pedig olyan vagyont költenek erre a propagandára, hogy abból kenyeret lehetne adni mindazoknak az inséges tömegeknek, melyeknek inségét éppen ez a propaganda akarja ki- és felhasználni, a leglelketlenebb módon!
Legutóbb Szálasi pártja érdekében bocsátott ki röpiratot, amely Hetényi Imre főkapitányról és Eckhardt Tiborról olyan durva hangon ír, hogy azt nem is tudjuk lemásolni, mert nyomdai betűinket nem szoktuk ilyen szavakkal megbecsteleníteni.
Azután rátér a angol birodalom követére, Knoxra, akit nemes egyszerűséggel – megfoszt gentlemani rangjától…
Az ország óriási többsége, mely józan eszű és becsületes emberekből áll, nemcsak szégyenkezik azon, hogy a magyar nyelvet ennyire lealacsonyítják, hanem csodálkozik is valamin.
Nem tudja megérteni, mikép lehetséges az, hogy a méltán európai hírű magyar nyomozó hatóságok képtelenek kinyomozni: kik írják, kik terjesztik és kiknek a pénzén gyártják ezeket az idegen érdekeket szolgáló förmedvényeket?
Nem lehet megérteni, hogy az egyébként oly leleményes nyomozó hatóságaink a zugnyomdák, zugszerkesztők és zugpénzforrások annyira egyszerű „rejtélyét” ne tudnák megoldani?
Minden kezdő ifjú riporter szívesen felajánlja az illetékeseknek azt, hogy – ha úgy tetszik! – huszonnégy óra leforgása alatt kinyomozza a tetteseket!
A tetteseket, ezeket a cinikusan kérkedő hazaárulókat, akik meg vannak győződve a maguk felelőtlenségéről és olyan kihívóan ugrálnak a nyomozók orra alatt, mint azokon a bizonyos régi olajnyomatú képeken a nyuszik a rövidlátó kocavadász puskacsöve előtt.