Tizenhat milliárd év múlva lesz vége a világnak - Beszélgetés Nernst Walter professzorral, a világhírű Nobeldíjas asztrofizikussal

A tudósok képzeletét évszázadok óta foglalkoztatja a probléma: mikor lesz vége a világnak, mikor minden energia elfogy, kihűl a föld és megszűnik rajta minden szerves élet.

Bollzmann professzor, a világhírű fizikus ötven esztendővel ezelőtt foglalta először törvénybe a termodinamika e tételét, megállapítván, hogy egyszer minden energia elfogy s a világot eléri a legborzalmasabb vég: a „hőhalál”, amikor csak hideg, halott kövek maradnak, sőt azok se bizonyosan, mert az energia elfogyásával lassan megsemmisül az anyag is.

A tényt, hogy az anyag egyenes arányban fogy az energiával, csillagászok már régen megállapították, kiszámítva, hogy míg a vörös óriáscsillagból törpe csillag lesz - elveszti anyagtömegének kilencven százalékai. Viszont egyelőre még a világmindenség kifürkészhetetlen titka, vajjon hová tünik az anyag.

Nemrég Bécsben járt Nernst Walter professzor, a Nobeldíjas német asztrofizikus, Boltzmann egyetlen még életben lévő tanítványa, aki folytatja elhúnyt mestere kutatásait és különösen az anyagokról megalkotott elméletével lett világhírű. A bécsi fiziko-kémiai társaságban kerestem fel a kitűnő tudóst és felkértem, ismertesse velem az anyagok eltűnéséről és a „hőhalál”-ról szóló elméletét, vagyis jósolja meg tudományosan mikor lesz vége a világnak.

- Hogy népszerűen fejezzem ki magam – kezdte előadását Nernst professzor, - a világ vége azért következik be, mert az energiafogyasztás egyre nő. az anyag ezzel egyenes arányban fokozatosan csökken s a meleggel együtt egy napon elfogy az egész. Most már csak az a kérdés, mikor és milyen körülmények között?

- Ahhoz, hogy valakinek vagy valaminek élettartamát megjósolni tudjuk, ismernünk kell milyen idős. Nos, a nap és a föld korára vonatkozólag hosszú időkön keresztül a legkülönbözőbb felfogások uralkodtak. A mult század asztrokémikusai kiszámították, hogy amennyiben a nap mindig olyan erősen sütött mint ma, úgy körülbelül húszmillió év óta árasztja jótékony sugarait a földre.

A nap tehát ennyi idős, a föld valamivel kevesebb. A századeleji tudósok megcáfolták ezt a feltevést. Szerintük a nap valamikor világosabban égett, tehát a máig kifejtett energiát rövidebb idő alatt kellett elfogyasztania s így a nap legfeljebb öt-hat millió éves, a föld valamivel fiatalabb.

De ez a feltevés sem bizonyult helytállónak, mert a modern fizikusok, új utakon folytatva a föld korának megállapítására vonatkozó kutatást, másfajta számításokkal eszközöltek. Kiszámították, mennyi időbe telhetett, míg a folyók lerakták mai medrüket és e számítás szerint a földnek százmillió évesnek kellene lenni. Ki van zárva! - mondták az ellentáborban. A nap és a csillagok energiatermelése a gravitációs energiából táplálkozik és a gravitációs energia nem elegendő száz millió évre.

- A radioaktív elemek felfedezése aztán halomra döntötte a vita minden állítását. Földünkben rádiumot csak az uránszukorérc tartalmaz, amely minden temperatúra mellett változatlan sebességgel hélium-atomokat bocsát magából.

A héliumtermelésből megállapítható volt, hogy a földben legalább másfél-két millió esztendő óta kell uránszurokércnek lenni, a föld tehát minimálisan ennyi idős. Ebből aztán természetszerűleg következett az a szenzációs megállapítás, hogy a nap és a csillagok energiatermelésénél, a gravitációs energia csak másodrangú jelentőségű, az energiaforrást tehát máshol kell keresni.