Bizánc még áll, Várna még nem csatatér. Egy francia zarándok a Szentföldről jövet átutazik Pest-Budán. Sok letelepült honfitársával találkozik, ami nem csoda, lévén abban az időben Luxemburgi Zsigmond a magyarok királya. Megkóstolja a sashegyi fehér bort s erdélyi lovat vásárol; a bor nehéz, a ló sebes. Gazdag ország, viruló város. Az ember szeretne utána kiáltani, hogy nézze meg alaposan, mert aztán jó négyszáz esztendő elmúlik, amíg a két város ezt a jólétet megint eléri.
Bizánc már török, a félhold a határhavasokban. De Zsigmond megkezdett budai palotája egyelőre tovább szépül, hízelgő és beképzelt olasz humanisták örömére. Az ajtók márványkeretben, csodálatos könyvtár tekint a Dunára, szökőkutak fecsegnek. Bonfini az udvar felé bókolva s a magyarok felé szemtelenül él Mátyás udvarában. Az ember szeretne rászólni, hogy jól jegyezzen föl mindent, mert ilyet többé nem fog látni Budán.
Buda pár éve török. Nem pusztít szándékosan, csak megveti a várost. A rombolást az időre bízza. És a császár követe megdöbbenve látja, hogy a városgyűlöletben leigázó s leigázott mennyire egyetértenek. A hódító - vallásos világnézetből - az elemek s a patkányok martalékául hagyja a hiú és fényűző épületeket, amiket a behódolt pusztai nép lelke mélyén épp úgy gyűlöl, mint a pogány. A török a márványkandallóhoz köti a lovát s a magyar nem bánja.
Buda már negyedszázada török. A kincs lassan pusztul, a fény apránként vonul el Buda szép arcáról. Egy ajtón még hivalkodik a fölírás: Mátyás, a legyőzhetetlen király; a török gúnyból vagy egykedvűségből nem nyúl hozzá. Új utazó jön s a palota egyik szobafalán hirtelen az özvegy királyné kezevonására bukkan: "Igy akarja a sors Izabella királyné".
Buda egy éve ismét keresztény, a bécsi kapu környéke csupa rom, látszik, hogy itt volt a nagy áttörés. És az idegen utas eliszonyodva észreveszi, hogy a várbeli mély borospincékből - melyeket később a megbokrosodott képzelet török alagutaknak és aknáknak tart - az egész keresztény sereget levegőbe lehetett volna röpíteni.
A romokat csak most kezdik széthordani, a város alját szegénylegények kerítik, odvakba húzódik a nyomorult, gyér lakosság. Az is rác. "Abban az időben magyar embernek belépnie sem volt szabad Buda városába" írja némi meghökkenéssel az utazó. Budán rácok, Pesten cigányok, a várban részeges, fertőzött katonák, a határban szegénylegények. Csak a melegforrások buzognak bántatlanul, fölényesen, évmilliók csöndes öntudatával s rejtélyes erejüket a Dunába hordják.
Buda ismét közigazgatási, Pest tudományos székhely. Egy angol természettudós gyalázatos kórházi viszonyokat, de már jó tudományos műszereket talál itt, az egyetem természetrajzi gyűjteménye egyenesen elragadja. Aquincumba is kimegy s megütközik, hogy a leleteknek nincs múzeumuk. De a római romok mellett újkori romra, egy selyemfonódásra is bukkan. Ugyanarra a filatúrára, amelyről később, kis szótorzítással a Filatori Gátat elnevezik.
"A gyár tétlenségét" írja, "valamint az egész magyar ipar pangását a bécsi udvarnak tulajdonítják, mely a magyar közvélemény szerint az országot a maga gyarmataként akarja kezében tartani". Az angol, ha természettudós is, mindig jól ért a közgazdasághoz. Nagyon tetszik neki a pesti kávéház is, ez a magyarok legdemokratikusabb intézménye, olyan demokratikus, hogy Angliában sincs párja.
De kortársa, a német gróf még alaposan lenézi a műveletlen várost, részben mert Pest-Buda csakugyan műveletlen, részben mert az utazó porosz. A Helytartótanács települési vonzataként ekkor épül a mágnásnegyed az egykori várbeli gettó helyére; a gróf a legtöbb palotába bejáratos s elhűl a magyar főurak jövedelmétől.
Éppen tél van, a város legnagyobb idegenforgalmi látványa a zajló Duna. Hogyan lehet átkelni rajta? A grófnak igen izgalmas mondanivalói vannak erről. Egyik este egy férfias, megviselt arcú, idősebb asszonnyal vacsorázik. "Nem ismeri?" kérdik a gyanútlan németet. A következő pillanatban kés, villa kiesik a kezéből. Özvegy Benyovszky Móricné, Madagaszkár királynéja ül vele szemben.
Pest már legyőzte Budát, a szép új Dunasor vedutarajzolók réz- vagy kőlapjára kívánkozik. A történelem később reformoknak hívja ezt az évtizedet. Szellemi áramlása megmagyarázhatatlanul a levegőn át is vonz, vonzata egész Angliáig ér. Ebben az időben kezdik a szigetlakók visszaadni Széchenyi angolországi látogatásait.
Kísérteties, hogy mennyire kikerülhetetlen a nyoma Pesten! Az utast elviszik a Kaszinóba: Széchenyi alapította, elmegy az Akadémiába: az ő alkotása, Rákosról időnként életveszélyes homokförgeteg ront a városra: ő küzd ellene, most építik a Nemzeti Múzeumot: apai alapítás, négyevezős siklik a Dunán: ő ül benne, a vízfolyást tanulmányozva, a hídpénz-fizetésnél hol botrányos, hogy nevetséges jelentek történnek, mintegy a közteherviselésért vívott harcát igazolva.
"Egy jó kabát a viselőjét minden vámtól mentesíti Magyarország bármely részén" írja az angol. Nyilván tapasztalatból beszél. A Kerepesi úti házak falusi majorokhoz hasonlítanak; tágas beszálló udvarukon ló- és tehénistálló meg szérüskert, jeléül, hogy a század derekán még a fővárosban is vígan folyik a naturálgazdálkodás.
Hiszen a Hitel mindössze öt éve jelent meg! Megnézi a csikósok lóversenyét, vad látvány s azt tanácsolja, hogy a festői fokosrázók helyett ültessenek inkább kistermetű kamaszokat lóra. Zsokéknak hívják őket angol hazájukban. Pest és Buda még két város, lakói félreismerhetetlenül különböznek; a pesti kedves, élénk, vállalkozó kedvű, a budai nagyképű bürokrata. A Vársétányról kilátás nyílik a szép budai hegyekre, az angol utas képzelete villákkal népesíti be elhagyott oldalukat.
Pár év mulva egy angol nő - Vörösmarty megható sorokat ír az emlékkönyvébe - már azt is tudja, hogy melyik honfitársa építi a Lánchidat. És kettéosztva Buda hagyományőrző, Pest kereskedelmi szerepét, azt is megsejti, hogy a virulens balparti város később elfordul a Dunától s a keleti tengely mentén szétlapul az Alföldre. Ami a kiegyezés után meg is történik.
Az angolokat az éledő nemzet, a kialakuló társadalom, a vagyonosodó város, szóval a "hogyan lesz?" érdekli. A mesemondók örök fejedelme, Andersen ellenben itt is átengedi magát az álomképeknek, "hogyan volt"-nak. De álmodozásai szokás szerint a legmélyebb igazságra világítanak: ő veszi észre először, hogy a bécsieskedő város tulajdonképpen keleti hangulatú. Keleti útjáról tért be hozzánk s még mindig nem esik ki egészen az orientális hangulatból.
Középkori kísértetek, török szellemárnyak közt sétálgat boldogan; az összes többi utazó csak néző, ő beavatott. "Csend van a bástyán és csend a sírkamrában, ahol Gül Baba szunnyad." Mint a remete csengettyűje, ez a kedves mondat csilingel a könyvecske végén.
Trencsényi-Waldapfel Imre kitűnő filológus és egyúttal irodalmi érzékű munkát végzett, amikor a Pest-Budáról szóló útleírások szemelvényeit jó ökonómiával összeválogatta. A terjedelem erősen kötötte, csak így magyarázható, hogy Evlia Cselebi és Montague asszony kimaradt az utazók közül. (Utóbbit a kizárólag angol idézetekből összeállított angolnyelvű kiadásba már fölvette.)
E két fájdalmas hiánytól eltekintve, bravúrosan oldotta meg feladatát, a félszáz oldalnál is kevesebb szöveg dióhéjba foglalja a kétszer alapított szerencsétlen város egész fejlődéstörténetét. A könyvet jellemző, egykorú városképek díszítik, de a mélynyomásos technika bizony csak a kőrajzok szépségének nem ártott meg.
Cs. Szabó László
