A hamburgi állami színház április 15-én mutatta be Az ember tragédiáját. Ott voltam az utolsó próbákon és a bemutatón. Fordítói nevem nem szerepelt a színlapon, erről már régebben lemondtam, hogy meg ne akadályozzam a hamburgi előadást, amely Madách remekművének németországi sorsára rendkívül fontosnak igérkezett. A bemutatóra kiutaztam. Erre jogom, ez kötelességem volt, hiszen egy évtizednél is régebben igyekszem irányítani a német nyelvterületen Az ember tragédiája sorsát.
Hamburgban játszották negyvenöt év előtt nemmagyar nyelven legelőször a nagy művet, Dóczi Lajos átköltésében. Akkor sikere volt. E Madách-hagyományt Hamburg rég elfelejtette. Állami színházának intendánsa, Karl Wüstenhagen, most leginkább a bécsi burgszínházi előadásnak és Hermann Röbbeling felejthetetlen rendezésének sikere folytán fogadta el Az ember tragédiáját, új fordításomban. Utóbb államügy lett a színpadiból: a magyar-német kultúrcsere első jelentős eseménye. Németh Antal kapott meghívást a rendezésre.
Művészi munkája fontos tényezője lett az óriási sikernek, mely sokféleképen nyilvánult: a bemutató bevégeztével csaknem negyven kihívás, a német sajtó terjedelmes beszámolóiban és abban a tényben, hogy a majdnem kétezer férőhelyű színház május 27-éig tizenhétszer tűzte ki a Tragédiát, ebből ötször bérletszünetben.
Úgy tudom, a hamburgiak igen elcsodálkoznak Az ember tragédiája óriási sikerén. Én nem csodálkozom. A világháború befejezése óta nincs az a féligmeddig gondolkozó közönség, amelyet meg ne perzselne a magyar remekműből kiáradó szellemiség és humánum, lelkiszabadság és végzetszerűség forró lehe. 1892-ben megbukott Hamburgban a falanszter-jelenet, 1937-ben megejtette, megdöbbentette az embereket. Annakidején nevetségbe fult a londoni jelenet vége, a sírbaszállás, - most a haláltánc, amelyet a rendező itt beállított, megrendítette a nézőket, bár kissé hosszadalmas volt.
Félszázad előtt Faust-utánzatnak bélyegezték a német bírálók Az ember tragédiáját, most ez a vélemény eképen módosul: Madách Imre olyan mesterművel ajándékozta meg az egész magyar népet, amely a világirodalom legkiválóbb alkotásai közé tartozik és célkitűzésében és fenségében a Fausttal rokon (Völkischer Beobachter.)
A drámai költemény világirodalmi jelentőségét azok a lapok is elismerik, amelyek hosszasan latolgatják a Tragédia erényeit és hibáit. A nagyon is szigorú Kölnische Zeitung megállapítja, hogy Az ember tragédiája nem éri utól a Faustot sem világteltségében, sem tudásmélységében, nem költői fényében és nem teatrális varázsában, - de mindjárt hozzáfűzi: Nagyszerű ezen a művön a belső megrendültség hatalma, a bölcseleti komolyság, a vizionárius erő.
Nem állhatom meg, hogy ne idézzem a Frankfurter Zeitung hosszú értekezéséből a következő részt: Hiányzik e költői műben az az életfolyam, amely kiegyezést teremt az eszmény és az élet között, mely megérezteti az emberit: hiányzik a humor. Humor mint életbölcsesség és isteniesen jóságos tűrés és szabadjárahagyás, ahogy van.
Ha megmutatkozik egyszer, akkor erősebb hozzátámaszkodást érzünk Goethe Faustjához, mint bárhol másutt. De ó csodája a költői géniusznak: Ádámban mégis lehe van ama nagy alakoknak, kiknek otthona a világirodalom. Madách drámai költeménye műve a magasztos, örök gondolatoknak, a tiszta bölcselet-költői beszédnek.
Megtéveszthetetlenül és hevesen dobog a mű minden sorából egy Istent kereső szív. Egy bölcselkedő, Hegeltől iskolázott koponya igyekszik, résztvevőn a szenvedésben, megnyitni az emberiség számára a megváltó bölcsesség kapuját. Gyengébb költő számára veszélyes lehetett volna a képeskönyvszerű áttekintés Fáraótól Dantonig és tovább a jövendő államáig.
Mily dicséret tehát a magyar költő számára, hogy művét Goetheé, bár benne gyökerezik, legkevésbbé sem takarja el, hanem megállja helyét mellette szerény és ezért annál önállóbb módon, mint nagyszerű külön fejezete a fausti ember problemájának.
Németh Antal a hosszú költeményt Paulay és Röbbeling nyomán rövidítette. Kimaradt a második Kepler-szín és a szín az űrben. Hogy az előadás mégis négyórás, bár a verssorok fordításomban egy-egy verslábbal rövidebbek és a szöveg korántsem több, néhol, különösen az utolsó képben, inkább kevesebb, mint a háromórás burgszinházi előadásban, az inkább Farkas Ferenc szép muzsikájának némi túlbúrjánzásától és a színpadi (bár forgószínpadi) átrendezések nehézkességétől van. (Az ember tragédiája rendezésénél a forgószínpad nem előny.) Nagy szünet egy van, mint Bécsben, a Danton-kép után.
Ahogy Heinz Daniels szép színpadi képei nem egyöntetűek, úgy a rendezés sem az. Eklektikus voltát Németh Antal is hangsúlyozta, hamburgi egyetemi előadásában. A felhők járása a közfüggönyön, átdíszletezés alatt, bécsi hagyomány, ugyancsak az néhány kisebb mozzanat, mint teszem azt Danton nevetésének crescendója, amikor Saint-Just bevádolja. A tömegjelenetek kitünőek.
A falanszter-szín kettéoszlik. A második rész díszletén oroszbetűs feliratok: szovjet és szovjetparadicsom. Ezzel leszakad a nagyszerű jelenet a napi politikába. A végső jelenetben a főpróbán és a bemutatón némi zavar volt, az Úr és az angyalok szavának felcseréléséből, talán a muzsika jóvoltából.
A londoni színt még soha olyan jónak nem láttam, mint Hamburgban. A színpad forogva bemutatja a kép több szeletét, a folytonos mozgás, a nép hullámzása remekül érzékelteti a vásári forgatagot. Németh a világháborút megelőző időben játszatja a képet. Annál megkapóbb a féligmúlt divat szerint öltözött emberek közé beviharzó haláltánc a zöldesen felvillanó csontvázakkal, melyek az áldozatokat vállukra tett kézzel merevítik át a megsemmisülésbe.
Ez a vízió megrendítő. Az elítélt talyigáját nem látjuk, magát az elítéltet sem. Rikkancsok ordítják az ujságból a fiatal Lovel gyilkosának halálos ítéletét. Ádám és Lucifer elegáns ruhában jelentkeznek, nem munkásnak öltözve. Így érdekesebb, hogy Éva elutasítja a ficsurat, de kevésbbé érthető, hogy a cigányasszony az elegáns urat fitymálja.
Újat próbált Németh Antal a harmadik szín végén. Ádám és Éva elszunnyadnak, ekkor Lucifer az elsötétült színpadon hívó mozdulattal bűvöli Ádámot maga felé. Ádám lassan felemelkedik, Lucifer felé indul. Éva álmában felsóhajt: Ádám, hol vagy? - de Ádám indul Lucifer után, annak jelzéséül, hogy a most következő álmokat Ádám maga álmodja, Éva pedig csak megjelenik bennük.
A lelkes hamburgi színészek közül Werner Hinz, tagbaszakadt remek fiatal férfi, Paul Harmannon kívül a legjobb Ádám, akit valaha láttam, elmélyülő és néha monumentális. A dekadensebb Ehmi Bessel Évája legkitűnőbb kitöréseiben, mint rabszolganő és falanszteri anya, a bécsi Maria Eisre emlékeztet. Robert Meyn mint Lucifer remekül beszél, de jóval színtelenebb, mint két főszereplőtársa, igaz, hogy szerepe is egyhangú. Felejthetetlen falanszteri tudós Gerhard Ritter: a Sachlichkeit megdöbbentő jegességű megtestesítője.
Egészen különös, talán az ekszpresszionizmus maradványa, a főszínészeknek az a modora, hogy úgyszólván soha nem tekintenek partnerükre, hanem előre beszélnek, be a nézőtérre. Így különösen Werner Hinz beszéde, mely amúgy is nemes páthosszal teli, szinte koturnusra emeli alakítását.
*
Az ember tragédiája számára a világ kapuját újabban a bécsi Burgszínház előadása nyitotta meg. Erről az előadásról megemlékezett a föld számos nagy ujságja, de a németországiak közül alig egy-kettő. Hamburg az új német hivatalos elnevezés szerint a világ kapuja: das Tor zur Welt. Madách számára Hamburg feltárta mindenesetre a német birodalom kapuját.
