Félesztendeje, hogy az országgyűlés az 1937. évi XXI. törvénycikkben törvénybe iktatta a magántisztviselők nyolcórai munkanapját és fizetett szabadságra való jogát, anélkül, hogy ez a várvavárt reform valóban életbe lépett és annak a tűrhetetlen és kegyetlen uzsorának véget vetett volna, amelynek ez a tisztes és munkás réteg az áldozata.

Az a remény, hogy legalább karácsonyra vagy újévre életbe lép az emberi mértékre csökkentett munkaidő, úgylátszik, szintén nem fog beteljesedni. Nem lesz újévre nyolcórai munkanapja a magántisztviselőknek, bár a rendelettervezetet az érdekeltségek régen megkapták s a válaszok november 30-áig befutottak a minisztériumba. Az ember töri a fejét és nem talál választ a kérdésre, miért tátong olyan rettenetes szakadék a szociális olajtól csöpögő miniszteri kijelentések és a rideg valóság között.

A magyar magántisztviselőt, egészségét és munkaerejét máig sem védik olyan jogszabályok sem, amelyekre minden ipari munkás hivatkozhatik. Végre hosszú vajudás után megszületik a törvény, amely a heti munkaidőt 44 órában szabja meg és megadja a jogot a fizetéses szabadsághoz. A törvény életbeléptetéséhez miniszteri rendelet szükséges. A rendelet anyagát, feltesszük, a törvény előkészítésével egyidőben gyüjtötte össze a minisztérium.

Az eldöntendő kérdés olyan kevés, hogy ujjainkon meg lehet őket számolni.
Mikor lehet túlórát igénybe venni, mikor s mely mértékben szabad a megszabott heti óraszámot túllépni, mint kell a túlórákat díjazni, mely feltételek mellett jár a fizetett szabadság s mennyi, milyen átmeneti intézkedésekre van szükség, hogy egyes vállalatok munkájában a megrövidített munkaidő zavart s fennakadást ne okozzon.

Ennek a maroknyi kérdésnek az elintézése tart immár félesztendeje, holott sokkal súlyosabb, bonyolultabb, s az ország gazdasági életébe mélyen szántó kérdéseket huszáros gyorsasággal elintézett már a kereskedelmi és ipari miniszter! S amellett a rendelettervezet számos ponton tökéletlen és hiányos, nem nyújt kellő védelmet a tisztviselőnek, nem akadályozza meg az otthoni munkát, nem ad módot arra, hogy a ki nem fizetett túlórákat a szolgálatból kilépés után követelhesse, gyenge és erőtlen büntető rendelkezései nem akadályozhatják meg a már előre ravaszul kieszelt visszaéléseket, s nem vágnak elébe a praktikáknak, amelyek eleve kisemmizik a magántisztviselők tömegét a fizetett szabadság jogából.

Pedig joggal várhattuk a szociális politika miniszterétől, hogy kemény kézzel ragadja üstökön a munkauzsorásokat, ezzel munkahelyet szerezzen az ifjúságnak, amelyhez olyan szoros szálak fűzik s meg nem állva ez első törvénynél, tovább menjen egy lépéssel. Hogy mely irányban? Például abban, hogy ne lehessen három-négy hónap után tisztviselőknek felmondani, s őket újból alkalmazni, mert hiszen fizetett szabadság csak egyévi szolgálat után jár. Vagy abban, hogy egy vállalat fizessen mindenkinek, nehogy az üzeme fennakadjon, fizessen munkabért, nyersanyagot, adót, csak éppen a tisztviselőinek ne fizessen a hónap elsején egy vasat sem!