A magyar napraforgó és lenolaj termelésének története a legutóbbi években iskolapéldája annak, milyen óriási űr tátong hivatalos gazdaságpolitikánk szólamai és a rideg valóság között.
A magyar olajütés legősibb mezőgazdasági iparágaink egyike.
A budapesti nagy kartelgyárakon kívül 308 olajmalom dolgozik, helyesebben dolgozott az országban, ezekből Szabolcsban egyedül 155. A magyar szappankartel, elsőnek a napraforgósajtolást vette ki a közipar kezéből, éspedig azzal, hogy előbb felverte az árat és mikor a kisvállalatok a tempót már nem bírták, akkor leszorította 12 pengőre. Ezt néhány éven át megismételte, amíg a nyírségi olajütőknek alaposan el nem ment a kedve a napraforgótól!
Következett a második fejezet, a lenmag története.
Igen finoman megszerkesztett rendeletek segítségével a kartel a lenmagkontingensek 90%-át ragadta magához, a helyszínén dolgozó kis gyáraknak mindössze 10 százalék jutott, a mezőgazdák pedig elestek a rendkívül értékes olajpogácsától. Nem lehet csodálni, hogy ilyen körülmények között a napraforgó- és lenmagtermelés nem emelkedik, hanem visszafejlődik s hiábavaló a Nyíregyházi Homokkísérleti Állomás minden dicséretes igyekezete, halzsírbehozatalunk pedig öt év alatt az ötszörösére emelkedett, a devizaszükséglet nem csökken, hanem nő, a kis szappangyárak is a kartel bűvkörébe kerülnek és mindennek az árát természetesen a szegény magyar fogyasztó fizeti meg.
Meddig tarthat vajjon ez a tűrhetetlen állapot?
Meddig lesz még lehetséges, hogy egy tőkéscsoport megkontreminálja a kormány gazdasági politikáját, a saját kezében tartsa a növényi olajok hazai értékesítését, megakadályozza a termelési ág fejlesztését s kenyértelenné tegyen háromszáz magyar kis- és középiparost munkásaival együtt?