Egy folyóirat körkérdést intéz hozzám: nyilatkozzak Thomas Mann egy kijelentéséről mely (a körkérdéshez mellékelt fordítás szerint) így hangzik: "Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.
El fog senyvedni és pedig nemcsak azért, mert költői mivoltát és tehetségét veszíti el és soha többé semmi valamirevaló alkotás nem telik ki tőle, - hanem még hajdani műve is, melyet bűnének elkövetése előtt teremtett s mely valaha jó volt, megszünik jó lenni, hogy szemünk láttára váljék porrá. Példák lebegnek szemem előtt." Ez hát a kijelentés, amelyre nézve az említett folyóirat helyesnek látta "irodalmi és művészeti életünk több kíválóságának véleményét kikérdezni.
Hadd feleljek itt, a magam helyén a Nyugatban. A kérdés csöppetsem elméleti és akadémikus. Van benne valami támadó, felelősségrevonó, hogy ne mondjam, terrorisztikus. Lássuk, költő, mit fogsz most mondani, most végre sarokba vagy szorítva! Ha nem vallod magad azonnal és fenntartás nélkül pártunk tagjának és világnézetünk harcosának, nem is vagy többé költő, sőt nem is voltál soha! Nem kisebb ember mint Thomas Mann, olvassa fejedre az ítéletet! S ha nem felelsz, vagy ellenvéleményed van: hallgatásod vagy ellenmondásod egyformán megbélyegez.
Úgy érzem, a dilemmának ilyetén fölvetése, mint harcmód, épen nem lovagias, s még kevésbbé liberális. Dehát nem élünk a szabadelvűség korában. A liberálizmus ma már többnyire csak pártállás, nem pedig szellemi attitüd mely tiszteli az emberi vélemény jogait és szabadságát. Igazi liberális szellem sohasem tenné azt hogy az ellenfél jóhiszeműségét eleve meggyanusítsa vagy őszinteségét kényelmetlenné tegye.
Azért mondtam el ezt mert az illető folyóirat mely a szóbanforgó kérdést fölvetette, liberálisnak vallja magát. Kritikám a folyóiratnak szól - és nem Thomas Mannak. A nagy német író csak a saját érzésének adott hangot, csak véleményét fejezte ki. Szavaiból lesujtó itélet szól: de senkitsem akart terrorizálni. Érzése élményeiből fakadt, itélete mélyen önmagából, erkölcsi indulatából, írói lelkiismeretéből. Kijelentése mindenesetre különös kérdéseket kavar föl, s legalább így kiszakítva kissé meghökkenti logikánkat.
Hogyan válhatik rosszá egy mű ami egyszer jó volt, akármit is vétkezik később alkotója? S kivált, ha ez a vétség csak annyi hogy - hallgat... A halott műve nem "szűnik meg jó lenni" azért mert a szerzője ma hallgat. X. Y. műve azonban "szemünk előtt válik porrá." De ha X. Y. véletlenül tegnapelőtt belehalt volna influenzájába, akkor ugyanez a mű ma is teljes fényében ragyogna? Mindez tökéletes képtelenség, ha nem Thomas Mann mondja, s nem a mai német helyzet apokaliptikus hangulatában mondja.
És mégis - hogy végülis ne térjek ki a fogós kérdés elől s őszintén tárjam föl véleményemet - Thomas Mann gondolatával lényegben nagyon egyetértek. "A költő, aki a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember." "El fog senyvedni és soha többé semmi valamirevaló alkotás sem tellik ki tőle." Hozzáteszem hogy eddig sem tellhetett ki. Hajdani művéről nem azt mondanám hogy "megszűnik jó lenni", hanem azt hogy sohasem lehetett igazán jó. Mert aki igazán jó alkotásra képes (azon a legmagasabb nivón amelyre most gondolok), az nem olyan fából van faragva hogy "a szellemet az érdeknek" valaha is el tudná árulni.
Babits
