|
Írók a tömeg előtt
(Napló jegyzet.) A tömeg megtöltötte a Múzeum előterét, sőt a vasrácson kívül, az ucca járdáján is álltak néhányan. A hallgatóság nagyrésze diák volt, egységes kék-barna-zöld foltokban virítottak itt is, ott is a bajtársi egyesületek sipkái. Mikor a hangszóró a himnuszt harsogta, az Arany János-szobortól balra a tömegben vagy negyvenen-ötvenen jobbjukat feszesen előre, a levegőbe nyujtották s így tartották, amíg csak a dal véget nem ért.
Mindezt jól láthattam, mert fentálltam a lépcsőt szegélyező keskeny kőfalon, mely föntről sokkal magasabb, mint ahogy lentről gondolná az ember; ott, ahonnan annak idején Petőfi szavalt és Vasvári szónokolt. Most értettem meg, hogy a régi metszeteken miért látni mögöttük vagy mellettük mindig egy-két embert; egy magukban a szűk, lapos kiugrón könnyen szédület, mélységiszony foghatta volna el őket.
Ettől engem jobbról-balról egy-egy véletlenül mellémkerült rendőrtiszt óvott. "A nép nevében" című aktuális vers sorait forgattam fejemben; a rendezőség azonban nem tudta idejekorán bejelenteni a verset s így, örömömre, nem kellett elmondanom; a szerepléssel járó izgalom és viszolygás nélkül élvezhettem az ünnepélyt. Mikor Zilahy megszólalt, megeredt az eső, lent esernyők nyíltak, a kép pontosan olyan volt, mint nyolcvankilenc évvel ezelőtt.
"Földbirtokreform!" Jó egy percig tartott a helyeslés. "Azonnali telepítés, a parasztság és munkásság új felszabadítása!" A Múzeum csarnoka nem győzte öblögetni a tömeg csatlakozó kiáltásait. A nép fiait a kettős sorban és vigyázzban álló rendőrök képviselték, természetesen hallgatagon. A tömegben az ellenkező jelszavak is a helyeslésnek ugyanazt a viharát keltették volna? Nem hiszem.
Erre büszkék lehetünk, gondoltam, ott a gyomorforgató magosban. Egy társadalom egészséges működésére egyenes arányban lehet következtetni abból, hogy milyen mértékben engedi íróit a saját és mégiscsak sajátságos területükre. Nálunk még az inségtelepek házait is nekünk kellene átépítenünk. Nem egyedül engem furdal erre a lelkiismeret. A Múzeum előtt a tömeg bizonyára elvárta az íróktól, hogy csakis az ő bajaival foglalkozzanak. Ugyanúgy tapsolt volna, ha az írók a munkás és paraszt, meg a jövendő orvos és mérnök rétegek követelései közben a maguk szakmai követeléseivel is előállanak? Mit is követelhettek volna, reálisat, manapság is megvalósíthatót? - gondoltam, mert én is mértékletesen, bölcsen vagyok haladó.
Legtöbb írásomat ugyanolyan szorongással adom ki a kezemből, mint amilyen akkor elfogott, mikor azt hittem, szerepelnem kell. A magyar sajtótörvény szerint a magyar író mindent megírhat, kiadhat; aztán várhatja otthon, szűkölve, hogy mikor nyúl utána a büntető törvény, melynek pontos rendelkezéseivel talán egy ügyvéd mindig tisztában lehet, de egy író nehezen s kiváltkép írásközben, az ihlet annyit magasztosított perceiben nem.
Ez, ez a tájékozatlanság, ez az örök zsombékonjárás az oka az úgynevezett "öncenzúrának", annak, hogy az író szinte léptenként tapogatja ki lábával, hogy meddig haladhat (sokan, én is, ebben igazi művészetet mutattak). Ez az oka, hogy a magyar író gyakran háromszorta óvatosabb, mint ahogy a helyzet követelné, a humort taglaló könyvek amaz iskolapéldáját mutatva az utókornak, mikor a törpe földig hajol a diadalív alatt, hogy fejét bele ne verje a boltozatba.
Mennyivel jobb, emberibb dolguk volt Petőfiéknek! Írtak, amit akartak s Reseta bácsi, a cenzor szépen kihagyatta a veszélyes részeket, anélkül, hogy azokért lecsukatta volna őket. Cenzúra most csak akkor van, amikor már eljárás és könyvelkobzás. Tanulmányozni kellene azokat a 48 előtti sajtóviszonyokat, gondoltam, már az ünnepély végén, a történelmi lépcsőn lefelé jövet, szakszerűen az írók esetleges szakmai követelni valóin tűnődve.
Illyés Gyula |