Amerikai Elektra

Mindjárt az elején megvallom, csodálkozom azon a barátságtalan, vagy legalább is zavart mutató fogadtatáson, melyben a napisajtó kritikája Eugene O'Neill drámai trilógiáját, az Amerikai Elektrát részesítette. Nekem az előadás közben az volt az érzésem s ez megmaradt utólag is, mikor első benyomásaimon gondolkoztam, hogy ez a tetőpontja annak, amit mai drámától várni lehet és hosszú idő alatt az első igenlő válasz arra a minden gondolkodó színházjáróban felvetődő kérdésre, hogy lehet-e mai írótól nagyarányú, az emberi természet nagy mélységeit felkavaró tragédiát várni.

O'Neill, mikor arra vállalkozott, hogy Sophokles Elektrájának témáját modern keretben ismétli meg, nagyon szerencsésen oldotta meg az időben való elhelyezés kérdését. Nem napjainkba helyezi, hanem olyan időpontba, amely elég közel van hozzánk, hogy a szereplőit modern embereknek tekinthessük, viszont eléggé történelmi, hogy olyasféle időbeli távolság perspektivájában láthassuk, mint a klasszikus görög a monda hőseit: 1865-be, az amerikai polgárháború idejébe. Ezzel azt is lehetővé tette, hogy felhasználhassa azt a motívumot, hogy a férfi-főszereplők háborúból jöttek haza s e háború alatt szövődött a szerelmi viszony, amelyből a cselekvény kiindul.

Egy még nehezebb feladatot is meg kellett oldani: áthidalni azt a roppant világnézeti különbséget, mely a görög ókor és a mai keresztény emberiség között van. A görög költő úgy állíthatta be az eseményeket, hogy ezek az emberi akarattól független végzet kényszerű rendelkezései, amelyek alól a szereplők nem szabadulhatnak meg. Keresztény modern embereket nem lehet ezzel a determinizmussal kielégíteni, mi az embert magát tekintjük felelősnek cselekedeteiért s ezért megköveteljük a költőtől e cselekedetek indokolását. Más szóval: a modern költőnek lélektani alapra kell állítani szereplő személyeit, hogy számunkra érthetővé váljon, amit cselekszenek s így létrejöjjön a megdöbbentő hatás.

O'Neill lélektana abból indul ki, hogy az ember legerősebb, szélső cselekedeteket előidéző indulatai sohasem egyszerűek és tiszták, hanem a tudat különböző rétegeiben vannak beágyazva, a tudatosság különböző fokai szerint, hogy nem mindig pontosan az a nevük, amit az önmagukat szégyelő érzéseket alsó-tudattalan rétegeibe lefojtó tudat ad nekik. Lavinia - az amerikai Elektra - jóhiszeműen hiszi, hogy azért gyűlölte meg halálosan anyját, mert ez megcsalja férjét, az ő apját Brant hajóskapitánnyal, pedig tulajdonképpen a féltékenység gyötri, ő is szerelmes a kapitányba.

Öccse, Orin se tudja, hogy anyja iránti szeretetének erős erotikus mellékzöngéi vannak, már több, mint fiúi szeretet: szerelem. Ezzel megvan az alapvetése cselekedeteiknek, Brant megölésének, az anya öngyilkosságba kergetésének s a görög mondától eltérő befejezésnek: Orin megöli magát. Lavinia pedig bezárkózik örök rabságba a zord események színhelyébe, a komor és sötét szülői házba. Ez a lélektani alapvetés megfelel a mai lélektani tudatnak, csak az az érzésem, hogy kissé nyersen, költőileg nem eléggé feloldottan alkalmazta a psychoanalízis megállapításait.

A XIX. századi dráma az emberi lélek másodlagos ösztöneire alapította cselekvényeit, társadalmi, családi komplikációkra, a szerelem és halál őstényeit is a sekélyebb társadalmi síkon tárgyalta. O'Neill megkísérelte visszavinni oda, ahol az emberek elemi, legmélyebb ösztönei s a belőlük kirobbanó cselekedetek határozzák meg sorsukat. Szerelem és gyermeki szeretet, féltékenység és félelem, olyan indulatok hajtják az embereket gyilkosságba és öngyilkosságba, amelyek alakjaiban kulturától szelidítetlenül, felfokozottan élnek s megvan az az elemi feszítő erejük, hogy végzetes cselekedetekre ragadjanak.

Ez nem Grand Guignol, - a nagy tragédia, Shakespeareé például, ilyen szenvedélyekből táplálkozik. Nélkülük nem is lehet nagy tragédia, nem lehet az igazán megrendítő tragikai hatást halál nélkül elérni. O'Neill alakjai kétségkívül fokozott érzékenységű emberek, Orin idegbeteg is a háborúban kapott fejlövéstől, de a kultúra mai állapotában, mikor annyi kötelék, tekintet, konvenció és érdek betegíti halványra az elszántságot, csak ilyen bátor emberek idézhetnek elő nagyvonlú tragédiát.

Nagyon elmésnek tartom, ahogy O'Neill a görög kórust modernizálja. Az öreg családi-bútor kertész, a gyászházból kilépő polgárok, iszogató cimborák beszélik meg a Mannon-ház dolgait s megadják hozzájuk a köznapi kommentárt. Ezek a jelenetek nyugvópontokat adnak az események vad iramában s ezenkívül mindennapi keretet a cselekvény kivételes tényeinek.

Amerikai tragédia ez, méreteiben is amerikai, mint egy kritikustársam szellemesen megjegyezte, drámai felhőkarcoló. Van benne valami amerikai ízű nyerseség, amit talán a szentimentalizmus teljes hiánya okoz. De benne van az amerikai ember bátorsága, korlátlan lehetőségeinek tudata. Lírája alig van, olyan emberek számára írták, akik nem érnek rá ellágyulni az életküzdelem közben s tudnak kegyetlenek is lenni. Ezért vannak szögletei és egyenetlenségei is, nincs olyan egyenletesre csiszolva, mint egy jó európai író műve. Gyanítom, hogy a leginkább amerikai lélekből lelkedzett írásmű, ami hozzánk került a tengeren túlról. Legalább is legkevesebb benne az európai íz.

---

Nagy dráma nincs nagy szerepek nélkül, - a "nagy" szót nem a szöveg szavainak mennyiségére értve, ahogy szokták, hanem a szerepek széles, nagy skálájára. Ebben a drámában három olyan nagy szerep van, amelyekhez hasonlókat nem írt mai író. Legelsősorban Lavinia szerepe. Ezt Bajor Gizi játssza, aki nagy meglepetést szerez híveinek. Ez az elragadóan bájos, érzelmesen lágy színésznő most egyszerre megmutatta, hogy elért a nagy stílushoz, megtalálta a tragikai hangot, feljutott a nagy művészet magaslatára. Életében először játszik nagy szenvedélyt, amelyben nem lírát, érzelmességet, humort kell mutatnia, hanem erőt.

És megmutatja, hogy ez is megvan benne. Törékeny, lányos teste is mintha megnőne, erővel telne meg s hangja is mintha szárnyat kapna. Lélek van beszédében, mozdulataiban, ettől tud magasan szárnyalni. Most már el tudjuk hinni, hogy nincs drámai feladat, melyet ne lehetne rábízni. Makay Margit is pályája legjobb játékát adja, érett intelligenciával, egyszerű eszközök gazdag felhasználásával dolgozik, meggyőződött és meggyőző. Ez a két nő egymással szemben - az első jelenetben már érezzük, hogy ami köztük történni fog, nem lehet köznapi dolog.

Timár József Orinja az idegbeteg fiatal férfi görcsös indulatait teljes hitelességgel tolmácsolja, a színész átéli szerepében a tragikai életérzést. Csortos Gyula alakítását a kritika egyes helyeiről éles ítélet érte, - én igaz emberi hangokat éreztem ki végletekig leegyszerűsített játékából. Azt hiszem, itt félreértés történt, nem vették észre azt a belső meleg forrást, melyből egyszerű szavai fakadnak. Kevésbé elégített ki Uray Tivadar és Lehotay Árpád, viszont csak jót tudunk mondani Hosszú Zoltánról.

A rendezés is hozzájárul, hogy ez az előadás jelentékenyen megjavítsa a Nemzeti Színház erkölcsi mérlegét. Minden részletre kiterjedően gondos, megértő rendezői munka; nem Ťmarad benneť, ahogy színházi tájszólás szerint mondják, a darabban semmi hatás, a játék mindent kihoz, a tempó is megfelelő s a művészeket a rendező nem engedi elfáradni.

Nem tudom, szerzői utasítás-e vagy a rendező, Németh Antal ötlete, de mindenesetre jól van végrehajtva, hogy Bajor Gizi és Makay Margit maszkjuk révén meglepően hasonlítanak egymáshoz s különösen a harmadik részben az anya mozdulatait és arckifejezését mintegy akaratlanul utánozza a lánya. Akárkié, szellemes és hatásos színpadi ötlet. Jó hátteret ad a cselekvénynek az állandó díszlet: a komor, oszlopaival görög épületekre emlékeztető ó-angol stílú ház, Varga Mátyás díszletterve szerint.

Úgy tudom, a közönség felkarolta az előadást s szívesen izgatódik együtt a darabbal, részt tud venni a boldogtalan szereplők sörét sorsában. A közönség mintha meg akarná mutatni, hogy jobb a hírénél s el tudja fogadni a jót is, ha lelki kapcsolatot talál vele és szuggesztív módon viszik elébe.

Schöpflin Aladár