Br. Wesselényi Miklós könyve
A Moeller van den Bruck által megjövendölt "Harmadik birodalom" megalakulása a fenyegető jelek ellenére is, amelyek előzőleg egy évtizeden át egyre sűrűbben mutatkoztak, meglepte és készületlenül találta a politikai irodalmat és a történészeket. Olyan tény ez, melynek tény-voltába nehezen nyugosznak bele s valószerűtlenségét a szülőokok feltárásával igyekeznek eloszlatni.
E tárgykörben Georg Bernhard nagyobbszabású összefoglalása mellett a magyar irodalomban Fenyő Miksa Hitler, Ignotus Pál A horogkeresztes hadjárat és Horner Miklós A német nemzeti szocializmus útja c. munkáit említhetnők. Akad e művek között, amelyik az események pragmatikus megvilágításán kívül dogmatörténeti magyarázatokkal is kísérletezik. Az előttünk fekvő könyv újszerű célkitüzést jelent, Wesselényi főleg lélektani magyarázatokkal törekszik közelférkőzni a történések rugóihoz.
Nem feltétlen híve a pszichoanalitikai módszernek, nem állítja, hogy ez a vizsgálódási rendszer tökéletes, de - mint mondja - termékeny eszköznek bizonyul a német politika szerencsétlen cselekedeteinek lélektani elemzésénél. Nevezetesen az individuálpszichológia "alsóbbrendűségi érzete" az, amiben Wesselényi egy csomó, eddig tisztázatlan kérdés kulcsát megtalálni véli.
Mielőtt kétségtelenül érdekes fejtegetéseit ismertetnők, egy fikciót kell elfogadnunk. El kell fogadnunk, hogy az államoknak "lelki világa", "lelki élete" van. De ne gondoljunk pl. Othmar Spann miszticizmusára. E "lelki világ" alatt Wesselényi csak az államot alkotó egyének emanációját érti, mely aztán esetleg egyedeinek lelkivilágától majdnem függetlenül is továbbfejlődhet. Egy olyan fikció ez tehát, mely a szellemtudományokban némileg már polgárjogot nyert.
Az állam eddigelé mindig a kisebbség uralmát jelentette. A kisebbség pedig - még ha uralkodik is - Wesselényi szerint mindig érzi, hogy valójában - az ereje tudatában levő tömeggel szemben - ő a gyengébb. Ezért Wesselényi azt hiszi, hogy mindig a jobboldali mozgalmak azok, amelyek szorongásban, bizonytalanságban, az uralkodás erkölcsi jogalapjának hiányérzetében, egyszóval az alsóbbrendűségi érzés kényszerképzeteiben fogannak.
Azt lehet mondani, hogy valamennyi állam saját tömegeivel szemközt alsóbbrendűségi érzetben szenved (ami természetesen nem jelent valóságos alsóbbrendűséget). Ehhez azonban más államokkal szemben érzett alsóbbrendűségi kényszerképzetek is járulhatnak.
Németország a harmincéves háború által mintegy száz évre kikapcsolódott az európai nemzetek szellemi fejlődéséből. A többiek előnyét megfeszített munkával sem tudta teljesen behozni, mert éppen a 17. és 18. század fejlődési irama a történelem semmiféle más folyamatának jelentőségével és átütőerejével nem mérhető össze. Németországnak egy egész korszakot kellett átugornia és az elmaradottság s fejletlenség érzetét hagyta vissza "lelkében".
A nagyfrigyesi korszak rövid csillogása után a fejletlenség kényszerképzetéhez a napoleoni háborúk alatt a fizikai gyengeség tudata járult. Ez az érzés az 1814-iki szabadságharcok után sem szünt meg és csak akkor enyhült, amikor Bismarck birodalomba egyesítette a németséget. Bismarck ügyes politikával elkerülte a Zweifrontkrieg veszedelmét, de bukása után a politikai vezetés újra olyan emberek kezébe került, akik teljesen az alsóbbrendűségi kényszerképzet hatása alatt állottak.
A belső bizonytalanság érzetét a Hollstein-Bülow éra alatt a Weltpolitik és a fegyvercsörtetés kendőzi. A testi hibában szenvedő II. Vilmos ezt az alsóbbrendűségi érzetet saját személyi motivumaival tetézi, mígnem a Weltpolitik hangos programja létrehozza a németellenes koaliciót s a németség alsóbbrendűségi érzete így, Wesselényi szerint, a világháború egyik oka lett.
Mindez Wesselényinél értékelésmentes, tárgyilagos kutatások eredménye. Nem rajong a többi nagyhatalmak imperialista politikájáért sem. Németország (Olaszországot kivéve) utolsónak szerezte gyarmatait abban az időben, amikor a megváltozott korszellem már egy hatalomnak sem nyujthatott erkölcsi alátámasztást a gyarmatszerzéshez. A nyugati népek "fejlettsége" éppen csak abból állott, hogy jobban tudták a korszellemével ellenkező cselekedeteiket leplezni.
A világháború után - első kétségbeesésében - a németség nemcsak a mult hibáit látja meg, de a letiport Belgium miatti bűntudatában és a békeszerződés "bűnösségi szakaszának" szuggesztiója alatt az alsóbbrendűség tényében is hinni kezd. A viszonyok megszilárdulásával azonban meglátja érzetének kényszerképzeti lényegét és most már tudományos alapon akar szabadulni attól. A háborúelőtti rendszert megtagadva, a weimari alkotmányt arra a szélsőséges szabadságra alapozza, amelynek hiánya a háború előtt a nyugati népek szemében éppen a legnagyobb hibának számított.
Kifelé a Rathenau kezdeményezte és Stresemann által kifejlesztett "teljesítés" politikája az, amivel "javulási" szándékainak őszinteségét demonstrálja. Stresemann elgondolása az volt, hogy ha Németország jóvátételi kötelezettségeit teljesíti, úgy két eset állhat elő: vagy a szembenálló felek is teljesítik kötelezettségeiket (leszerelnek) s akkor Németország kedvezőbb helyzetbe kerül, vagy nem, mely esetben Németország erkölcsileg makulátlanul fog állani a világ előtt és végleg felszabadul a bűntudat alól.
A weimari kísérletet külső és belső körülmények hiúsították meg. A baloldal elvi elgondolásokért feláldozta a realitásokat s kitartott a szélsőségesen szabad individualizmus mellett akkor, amikor az Wesselényi szerint már túlhaladott fejlődési forma volt és a gazdasági válság ellen védelmet nem nyujthatott. A szociáldemokrácia eljátszotta tömegeinek bizalmát, mert nem valósította meg az áttérést a kollektivizmus formáira.
A weimari liberálizmus megtűrte a nemzeti szocializmust, melynek fellépése megingatja Franciaországnak a "teljesítési politika" őszinteségébe vetett hitét és felébreszti a francia kényszerképzetet, mely "biztonságot" követel. A francia politika jobbfelé tolódása viszont Németországot a nemzeti szocializmus karjaiba sodorja.
A németség tehát a háború után előbb alsóbbrendűségére, majd ennek az érzetnek kényszerképzeti mivoltára eszmél rá (Weimar); minthogy a gyógymód nem sikerült, a németségben ujult erővel ébred fel az alsóbbrendűségi érzés. De már nem tagadhatja le, nem térhet vissza a háború előtti hangos militarizmushoz, mert a weimari köztársaság e téren túlságosan jó felvilágosító munkát végzett. Nem maradt más hátra, mint hogy a fejletlenségi érzetet fajelméletté, vagy másszóval az alsóbbrendűségi kényszerképzetet magasabb politikai eszmévé változtassa.
Az alsóbbrendűségi érzettel polárisan a faji magasabbrendűség eszméjét állítja szembe. Igy hát a fajelmélet lényegéhez az antiszemitizmusnak nincs is köze s kizárólag a nyugati népekkel szemben fennálló alsóbbrendűségi érzés eltüntetését célozza. Az antiszemitizmus tisztára másodrangú politikai szerepet játszik: kiemelni a zsidókat a gazdasági poziciókból és elterelni a figyelmet az alsóbbrendűségi érzésről, melynek nagyobbmérvű megnyilvánulásain egyelőre egy rendkívüli személyiség uralkodni tud.
Bizonyításai közben a szerző néhol felejti az alsóbbrendűségi érzetet és széleskörű ismeretekre valló, igen jó pragmatikai magyarázatot is ad. Történetfilozófusnak mondja magát de könyvének olvasása megszünteti azt a bizalmatlanságot, amely jellegzetes homályossága miatt e tudományághoz tapad. Úgy látja, hogy a világtörténeti fejlődés politikai áramlata egymástól logikusan folyó eszmék irányában halad.
Ezt az irányt eszmei erővonalnak nevezi s szerinte a Harmadik Birodalom (általában: a fasizmus) ezzel az erővonallal, mely - úgy véli - jelenleg a kollektiv gazdálkodási elvből, a nemzetköziségből és a szocializmusból tevődik össze, szembehelyezkedik. Csak ezért és nem értékelő célzattal nevezi Wesselényi a nemzeti szoializmust patologikus ellenségnek, melynek történeti feladata, hogy a konstruktív erővonallal összeütközve és megsemmisülve, az erővonal erkölcsi megtisztulását előmozdítsa.
Emez okoskodások cáfolatául mitse hozhatnánk fel addig, amíg bizonyításait meg nem ismerjük. Mert szerzővel együtt egyelőre hinnünk kellene abban, hogy a "történelem menetében minden hajszálpontos matematikai törvények szerint folyik le" s így, ha a nemzeti szocializmus az egész németség lelki megbetegedésének fogható is fel, a történelem menete szempontjából ebben nincs semmi rendellenesség.
A történelem "hajszálpontos matematikai törvényeinek" felfedezése óriási horderejű tudományos tett volna, aminek elkövetkezése elébe - az eddigi tudományos ismeretek alapján állva - jogos kétségekkel nézünk. Egyelőre csak annyit állapíthatunk meg, hogy Wesselényi történeti felfogása metafizikába torkollik s ennek megfelelően, készülő nagyobb művében, melynek ez az írás csak egyik fejezete volna, "rendszer" alkotását igéri.
Könyve azonban önállóan, minden "rendszertől" függetlenül is, igen figyelemreméltó. Érdekessége s újszerűsége mellett főerőssége a mérsékelt, értékeléstől mindvégig tartózkodó hang és a feltevések logikus levezetése; gyöngéje a stílus, a gyakori ismétlések és a hézagos metafizikai utalások. Utóbbiaknak a komoly várakozásokra jogosító szerző remélhetőleg még pontosabb magyarázatát fogja adni.
