Himnusz, vagy Horst Wessel

Budapest, június 28.

Sem lebecsülni, som túlbecsülni nem szabad a hűvösvölgyi véres incidenst, amely a Horst Wessel dallal kezdődött és hasba lövéssel végződött. A közhatóság hivatása, hogy a merénylet tettesei mielőbb lakat alá kerüljenek, a miénk, hogy megszívleljük a vasárnap hajnali „világnézeti” közelharc tanulságait.

Kérdjük lehat e hon dolgozó, józan polgárságának millióit: rendjén van-e, hogy politikai pártszervezkedés ürügye alatt bandák alakulnak, kizárólag azzal a céllal, hogy felverjék városok, falvak nyugalmát, zavart keltsenek, botrányokat okozzanak, a mosdatlan száj és az ököljog alapján garázdálkodjanak?

És kérdjük a hatalom fő és legfőbb megszemélyesítőit: meddig hajlandók még szembekötösdit játszani a törvénnyel, amely kifejezetten felsorolja, mely alakulatok és egyesületek viselhetnek egyenruhát?

Kérdjük a magyarul érző emberiséget: micsoda hazafias felbuzdulás az, amelynek magyar imádsága, Rákóczi marsa egy német politikai párt harci indulója? Nagyon jól tudjuk, hogy félnótás, vagy megtévesztett, vagy megfizetett sihederek éretlen hetvenkedése nem országos veszedelem!

A lelki elvadulás tünetei azonban azt mutatják, hogy a magyar ifjúság egy részének német majmolása nemcsak a korszellem fertőzésének hatása, hanem mesterségesen kitenyésztett és céltudatosan a lelkekbe szétszórt méreg, amit közismert politikai sarlatánok, a halalom elfajult bálványimádói és olyan süllyedt egyéniségek gyártanak és hoznak forgalomba, akiknek homlokáról az elmúlt tizenhat esztendő sem mosta le a kommunizmus szégyenbélyegét.

Vigasztaló viszont, hogy a Lipótmezőn kívül aligha akad magyar lélek, még ha töltöttkáposzta fekszi is meg a gyomrát legnehezebb álmában, aki erre a Falstaff legénységeitől, nagyidai cigányokból, kolerikus lelkendezőkből és emeritált , meggondolatlan kunbélistákból verbuvált nyilas és kampós vérszövetségre bízná Magyarország pallosát, mérlegét, adópénztárát és pecsétjét!

Hisszük és reméljük, hogy nemcsak itthon, hanem a hatalmas baráti Németországban is, enyhén szólva, szkepszissel kísérik a magyar nácik államférfiúi tevékenységét és Horst Wessel-kórusait! Értsék meg végre Berlinben, hogy itt nem lehetünk mindannyian németek.

Hiszen ha mindenki német volna, mi lenne a nagygermán álmokkal, nem is szólva a kultúrmisszióról?