|
Színház
A Csongor és Tünde színpadi előadásának fő nehézsége, amelyet eddig még nem sikerült megoldani, egészen nem is lehet megoldani; a két főalak. Gyönyörű szavaik vannak, különösen Csongor ajkára olyan dikciót adott a költő, amely a magyar romantikus lírai nyelv legszebb muzsikája. De nincs drámai akciójuk, főképpen kettőjük között nincs akció. Mind a ketten ugyanazt akarják, nem szembenálló alakok, hanem párhuzamosak, ugyanazok a sötét hatalmak üldözik őket, amíg végül szinte véletlenül mégis találkoznak.
Ezért érezzük szétomlónak a cselekvényt és ezért éri a két szerepet alakító színészt mindig ugyanaz a vád: hogy csak szavalnak, drámai lélek nélkül. A mostani, teljesen újonnan rendezett és betanult felújítás Csongorát és Tündéjét is megpaskolja ez a bírálat, - hozzá kell azonban tenni, hogy Szörényi Éva beszédében mégis valamivel több bensőséget éreztünk, mint Perényi Lászlóéban. Azt azonban mind a kettőről meg kell állapítani, hogy szépen, tisztán mondják a verseket. Vörösmarty költészete zavartalanul éri fülünket.
A darabnak az a kedvessége, amelyet a komoly és a derűs jelenetek váltakozása ad, teljesen érvényesül. A játék üteme megfelelően gyors. A szereplők mozgatásába diszkrét stilizálást vitt bele a rendező, a mozgásnak enyhe táncszerűségét, amely nem megy túl azon a határon, ahol elvesztené természetes közvetlenségét.
Ellenpárja, Ilma szerepében Somogyi Erzsi tünik ki mókás humorának jó ízével, tréfás fintorai, mórikáló mozdulatai egy kényeskedő falusi fruskát mutatnak, fiatalos báj van rajta. Sorra kell dicsérnünk az ördögfiak megszemélyesítőit, Várkonyi Zoltánt, Major Tamást és Ungvári Lászlót is; jó kedvvel, fiatalos frisseséggel csinálják groteszk dolgukat, akrobatai ügyességgel ugrálnak, bukfenceznek, de játékukban megvan a mérték.
Szabó Margit Mirigye olyan, amilyennek falusi gyerekek képzelhetik a boszorkányt: borzongató és mulatságos egyszerre. A három vándor, Makláry Zoltán, Timár József és Pethes Sándor megannyi pontosan megrajzolt színpadi alak. Szép és eredeti a nemtők költői játékai, amelynek koreografiáját Szentpály Olga tanította be. Aki tud kissé színpadilag gondolkodni, előre láthatta, hogy az Édes Anna, Kosztolányi Dezső regénye színpadra átdolgozva, nyersebben fog hatni, mint az eredeti epikájában. A színpadon erősen kihangsúlyozódik a történésnek külső része s háttérbe került a történések mögötti mondanivaló, melyet a regény írója többnyire nem is szavakkal fejez ki, hanem célzásokkal és hangsúlyokkal, melyek az olvasót mintegy cinkossá avatják a dologban. A dolgoknak tudat alatti részét, amely a regényben fődolog, az átdolgozásban felsőbb tudat-rétegbe kellett emelni, hogy a néző megérthesse. Édes Anna gyilkossága a regényben úgy tör ki, nagyon mély öntudatlan rétegekből, mint egy vulkán hirtelen rombolása.
Drámában elő kell készíteni, magyarázatot adni rá, különben nem lehetne tudni az összefüggést, véletlen és visszás eseménynek tünne fel a gyilkosság, ellentmondónak az alakkal, aki elköveti. Még így is durvábbnak éreztük Édes Anna tettét, mint a regényben, pedig a lány csak az úrnőjét öli meg, a gazdáját nem. Egész más, ha valamit a szememmel, mint szemtanu látok, mintha csak olvasok róla. Itt a regény és dráma alapvető különbsége mutatkozik.
Édes Annának az úrfival való szerelmi ügyét, ha úgy állítja be, ahogy a regényben van, durvaságát nem bírja ki a színpad, ezért kellett Annát szerelmessé tenni az első pillanattól fogva, hogy az úrfit meglátja. A gyilkosságot közvetlenül megelőzően nagy jelenetet kellett rendezni az úrnő és Édes Anna között és ebből kirobbantani a tettet. Édes Anna önuralmát végképpen elvesztett úrjőne elől menekül a konyhába és vad rémületében ragadja meg a kést, a paraszt-ösztön reflex-mozdulatával.
Hogy így kevésbé mély? Valóban, hol az a regény, amely nem lesz laposabb, ha színpadra viszik? A színpadra alkalmazás mindig áldozatot jelent, kivált, ha nem a regény írója csinálja. Kosztolányi élete utolsó évében beleegyezett regénye drámaiasításába, ő maga, ha megél, itt-ott talán kevésbé nyersen csinálta volna, de a fődolgokban ő is kénytelen lett volna hasonló engedményekre. Nem bizonyos, hogy a dráma jobb lett volna, mint ahogy Lakatos csinálta. A regény fő értékei így is megmaradtak, csak színben súlyban, térfogatban alakította át őket a színpad.
Húzódozása, mikor beáll a méltóságos asszonyhoz, szótlansága olyanná teszi, mint a passzív ellenállás szobra: már látjuk, ez nem fogja a szokásos cseléd-életet végigélni ebben a házban, valami ősi, mély gyökerekre visszamutató van benne, ami nincs arányban cselédi helyzetével. Ez a lány érzi, hogy nem kellene itt lennie; nem az úrnőjétől fél, hanem az sorsától, az állat primitív, homályos, de erős előérzése van benne.
Igy képzelhette el Kosztolányi a leányt, a kijelöltek jegyével homlokán. Aztán meglátja az úrfit, a szeme álmélkodva felvillan: a tartásában, tekintetében benne van nemcsak az, amit pillanatnyilag csinál, hanem az is, ami következni fog: a művésznő nem jelenetet játszik, szervesen éli mindig az egész alakot. Mosolyában, tréfálkozó beszédében, szemének csillogásában, mikor a cselédszoba ágyán fekszik és az úrfi bejön hozzá, a szűz öntudatlan érzékisége játszik, - itt olyan meghatóan szép, amilyennek még sohase láttuk.
A csúcsjelenetben, lesujtottan a felfedezéstől, amit testén tett s az úrfi hűtlenségétől, előbb tompa kétségbeeséssel, gépes mozdulatokkal rakosgatja az edényeket, mintha nem is hallaná asszonya ingerült szavait, aztán felindul ő is, egyszerű pár szóval kimondja állapotát, mikor az asszony bősz fúria-dühvel rátámad, vak rémülettel menekül a konyhába és félelmében elköveti a gyilkosságot. Az eszközök egyszerűségének diadala ez. Tompa, fáradt fásultsága, mikor a gyilkosság után bejön és leül a dívánra, s szörnyű végzet betelésének szívszaggató képe.
Peéri Piri is egyszerre az egész alakot játssza mindig, nem bontja az egyes jelenetek szüksége szerinti részletekre, játéka a színészi lélekábrázolás igen magas foka. Azok a belső ellentmondások, melyek közt hányódik, sorsszerűen hajtják a tragédia felé. Kivételesen nehéz szerep, kivételes színészi intelligenciával elgondolva és megjátszva. Peéri Pirit eddig csak kisebb szerepekben láttuk, most már olyan színésznőt ismerünk benne, aki a színészi psychológia mélységeiben is tud járni.
Látjuk, amint nyilt színen megsüketül, amint a bíróság elszakítja tőle bálványozott unokaöccsét, amint ez a fiú feslett anyja mellett elzüllve zsarolja nagybátyját s amint Beethoven elhagyatva meghal és a hű Teréz fogja be a szemét. Mindenfélét látunk, csak Beethoven genialitását nem látjuk. Ha valaki, aki nem tud semmit a nagy muzsikusról, végignézné ezt a darabot, csak egy hanyag külsejű, indulatos, bárdolatlan és meglehetős együgyű embert látna.
Ezen nem segítenek a Beethoven műveiből beszőtt részletek, sem a Beethovenből összeállított zenei aláfestés, sem az a pléh-hangú tiráda, melyet a művész a bíró előtt a művészet méltóságáról elszaval. Lélek nincs a darabban. Geniet színpadon ábrázolni a legnehezebb feladat, csak genienek volna szabad hozzányúlni. |