Radnóti Miklós versei
Radnóti eddigi öt versfüzetében nyomról-nyomra követhető, hogyan haladt a háborúutáni legfiatalabb írónemzedék az ú. n. "húszévesek" (lassan ők is már harminchoz érnek) a harcos, közéleti virtusgondolattól és duzzadó életkedvtől, a "legszűkebb" és legegyetemesebb kérdéshez: az egyénhez, a magányhoz és a reményvesztéshez. Amilyen világos ez a haladóvonal a kor vetületében, ugyanolyan szerves fejlődést jelez a költő belső gazdagodása szempontjából. Az utóbbinál mégis felvetődik valami paradoxonszerű.
A politikai programmvallással induló költő semmit sem tartott olyan szükségesnek a verseteremtésben a fokozott egyéniséghangsúlyozásnál. A közösségi-vállalással egyidőben, a költői cél kicsúcsosodását a nyelvi elkülönülésben és a modor mindenre rálicitáló szaltómortáléiban vélte. Megvallom, én az új füzet kristályosan tiszta soraiban a "prófétát" is mélyebbnek és fenyegetően igazabbnak érzem, mint régebbi verseiben. A vers igazságát nem a társadalmi prófécia, hanem a vers külön igazsága szolgáltatja.
De Radnóti a vers külön igazságának gyakorlati kodafikálásához lassan jutott el. Lassan, mert alkata, melyben az indulatnak, a csakazértis-nek olyan nagy szerepe van; az egyéniség kifejtésének legnehezebb útjára vezette. Háborúutáni lírikusaink legtöbbje az eszközök teljes ismeretével lépett fel. Elődeik kitűnő iskolája avatta őket költővé, még mielőtt az egyéniségformáló ereje teljes készletével fellépett volna. Az írói fejlődésnek ez a legtermészetesebb parancsszava. Radnóti azonban nem ennek, hanem a romantikusnak, a hálátlanabbnak engedelmeskedett.
Első fellépésétől saját magából igyekezett megteremteni eszközeit. S a modern magyar vers iskolájának kitűnő tanárai közül legfeljebb egyet vállalt mesteréül, - akinek legújabb líránk letagadhatatlanul sokat köszönhet - Füst Milánt. A mintakép megadta a tanítványnak az induláshoz szükséges ugródeszkát, de ugyanakkor el is határolta fejlődését.
A Füst Milán-féle szabadvers, amelyen utóbb maga a mester is túljutott, hiába tevődött át a tanítványnál egy újrateremtő egyéniség mértékére, lassan teherré vált. Csak üvegházi fejlődésnek engedett teret. Radnóti fejlődése, utolsóelőtti kötetéig, nem is felfelé, hanem szélességben, az ékítmények kisművességében jelentkezik. Ezért nem véletlen, hogy verseinek tekintélyes része tájkép, ahol kedvére virágozhatik, groteszk képekbe, mondatkonstrukciókba és harcias jelzőkbe burkolózva, lírai díszítőkedve.
A tájversek legtöbb költőnél természetismeretből fakadnak. Radnóti tájképeinek nem ez a szülőanyja. Természetismeretből ő aligha tudna levizsgázni. Tájképeinek kevés változata van, de - épp itt van ezeknek a verseknek a megfejtése - annál többféle indulat hevíti át mindegyiket. Dekoratív hajlama a természethez vezette, mondanivalói pedig belekapcsolódnak a tájba és eszközül használják fel a kifejezésre. Csak eszköz, de ha csak eszköz is; valósággal hozzánőtt versformálásának szervezetéhez, mint a mitológiai lovas teste a paripához. Lírájának válaszútján azonban az eszközül kinálkozó táj nem egyszer, szinte a cél rangjára emelkedett.
*
Ez a tájélménybe kapcsolódó líra, zsúfolt mondataival, üde életvidámságot, harciasan lázongó fiatalságot fejezett ki. A perzselő nyár volt itt a természet jelképe, büszkén tüntető piros pipacsokkal. De lassan elkomorul a táj és a hősies fiatalságba belevegyül az elégia hangja. Előző versfüzetének (Uj hold) két szép verse jelzi ezt a fordulatot.
Az egyik (Montenegrói elégia) kétségtelenül csúcsverse az előbbi állomásnak - a kemény kiállású minden széllel viharral szembenéző férfi himnusza. A másikban (Kortárs útlevelére) már kicseng Radnóti legelső elégikus mondata: "Mert mocskol e kor." Innentől kezdve fokról fokra komorabbra változik a tónus. Előttünk fekvő füzete sorról sorra ezt a kezdőütemet mélyíti el:
"Miről beszélhetek? tél jön s háború jön;
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át."
A hangváltozással új változata jelenik meg a tájnak is. A perzselő nyár képeit a haldokló természet váltja fel:"Öreg virág vetkőzi sorra szirmait..." A nyárba az elmulás hangulata vegyül, s az ég is szürke fátyolt von magára. Az animatizált táj együtt lélegzik az emberrel. De együtt lélegzik az emberrel a vers is, amely éppolyan változáson ment keresztül, mint a táj és az ember életlátása.
De az elmélyülés aszkézise nemcsak az embert tette érzékenyebbé, megfinomította az izmokat is; a vers idegszálai finomabb árnyalatok kifejezésére hangolódtak. Nehézjárású szabadversei után, midőn először kísérletezett rímmel; az első rímek már az átalakulást jelzik, de még csak jelzik, s nem a vers véréből fakadnak, csupán fejlődési törekvésből. Új kellék, amely még nem idomult viselőjéhez. Ma már a rímes vers is vérévé vált.
A gazdagodás, amelyet pályáján ez a kötet jelez, távolról nézve tulajdonképpen szegényedés. Különben is szűk témavilága a legbelső körre húzódott, s a vers, - amelyet régen fiatalos rikító képek és burjánzó képkapcsolások messziről felismerhetővé tettek - ma egyszerűbb köntösben jelentkezik. Egyszerűbb eszközöket használ, de mélyebbre hatol velük. Az ilyenfajta szegényedés: gazdagodás.
