Alig több mint egy hónap alatt három nyomatékos közéleti helyről hallottunk lesujtó véleményt a magyar intelligens középosztályról. Ketten ezek közül a középosztály egy szorosan körülhatárolt részére vonatkoztatták kritikájukat: Moór Gyula egyetemi tanár a középosztály jövőbeli vezetőrétegéről, az egyetem jogász-ifjúságáról mondott a felső-oktatási ankéten véleményt - kétségkívül tanári tapasztalatai alapján, tehát föltétlenül illetékesen; Eckhardt Tibor a falusi intelligenciának a nép vezetésére való alkalmatlanságát és jogosulatlanságát állapította meg újévi beszédében.
A harmadik, Szekfű Gyula az egész magyar középosztályi vezetőréteg szellemi kimerüléséről, hivatásának betöltésére való képességeinek lecsökkenéséről mondott igen kemény és megdöbbentő szavakat egy cikkében. A napisajtó felkapta a kérdést; hozzászólásain meglátszik, hogy minden lap kényesnek tartja a problémát, óvakodik megbántani a középosztálybeli előfizetők érzékenységét, - nyilvánvaló tehát, hogy hozzászólásai csak chriák, írásbeli dolgozatok, a probléma egy elemének tisztázásához sem járulnak.
A probléma azonban megvan. Hogy mennyire megvan, azt bizonyítja, hogy három jelentős tényezője a közéletnek szükségesnek látta felvetni: olyan emberek, akik semmiképpen nem gyanusíthatók sem felforgató szándékkal, sem tájékozatlansággal, sem animozitással a középosztály ellen, melynek előkelő tagjai; olyan véleményt mondanak, amely meglepően hasonlít az egykori radikálisok és szociáldemokraták kritikájához. Lényegbeli különbség csak a jargonban és a hangsúlyokban van.
A középosztály körül tehát nagy bajok vannak. Ha nálunk középosztályról, mint politikai vagy társadalmi tényezőről beszélnek, mást értenek alatta, mint a nyugati országokban. Nem számítják bele az iparos- és kereskedőréteget, az önálló foglalkozású emberek tömegét, akik másutt a középosztály zömét teszik ki; csak a régi középbirtokos nemességre és a bürokráciára gondolnak. Szekfű mintha még jobban megszorítaná a fogalmat: elsősorban vidéki középbirtokos nemesség politikai dekadenciájáról, a Deák Ferenc-tipusú egyéniségek kiveszéséről panaszkodik. Ezt a jelenséget úgylátszik valami pszihológiai kimerültséggel magyarázza.
Nem akarok ezen a szűk téren a kérdéshez érdemlegesen hozzászólni, csak néhány kérdést kivánok felvetni, amelyek meggondolása szerénytelen véleményem szerint hozzájárulhat a dolog tisztázásához.
Vajjon nem járult-e hozzá közéletünk színvonalának kétségtelen leromlásához az a kedvezményezett helyzet, amelybe a régi középosztályt a hatalom birtokosai juttatták? Javára vált-e az osztálynak mint egésznek, hogy tagjait - nagy általánosságban - kivonták a létért való küzdelem kényszere alól? Mennyiben vált ez a kedvezményezett helyzet az osztály függetlenségének és ebből folyó erkölcsi felelősség-érzésének elhalványítójává?
Mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy az önálló gondolkodás, alapjában véve minden nagyobb szellemi erőfeszítés feleslegessé váljon s az egyén kényelmesen lubickoljon egy minden komolyabb gondolkodás alól felmentő osztály-gondolkodás langyos fürdővizében.?
Osztály-gondolkodás. Mennyiben igaz, hogy a fentebb körülírt magyar középosztály a maga egészében egy szellemi uniformis szerint gondolkodik, melynek viselése tagjaira kötelező, levetni pedig annyit jelent, mint gyanussá válni, sőt esetleg társadalmilag kiküszöbölődni az osztályból? Mennyiben bénítja meg ez az uniformis az egész osztály szellemi fejlődését s ezzel az egyetemes magyar kultúrát?
Mi várna például egy tudósra, mondjuk, egyetemi tanárra, aki tudományos megismerés alapján olyan tanítást hirdetne, amely alkalmas volna ezt az uniformist szétszabdalni? Milyen elfogultságok, előítéletek származnak, milyen új, talán szükséges eszmék érvényre jutása s reformokban való nyilvánulása válik tehetetlenné az uniformis miatt? Milyen kár származik abból, hogy a fentebb körülírt középosztályba más rétegekből való bejutás elengedhetetlen alapfeltétele a szellemi uniformis felöltése?
Milyen hatással van közéletünkre az a fogalmilag körül nem írt, de mindig tapasztalható merev osztálytudat, amely mindenkinek tapasztalata szerint, aki érintkezik vele, ténylegesen megvan ebben a középosztályban? Mennyiben oka és előidézője ez társadalmunk osztályokra szaggatottságának, amely jóindulatú
külföldi szemlélőknek, mint például McCartneynek is feltünt? Mennyiben oka és előidézője ez a falusi intelligencia ama magatartásának, melyet Eckhardt Tibor olyan kiméletlenül bírált?
A középosztály bajainak és hiányainak most észlelt diagnozisában mekkora szerepet játszik az a "beltenyésztés", ami itt nemzedékek óta folyik, amely középosztályi poziciók elnyerésében, sőt a rájuk való készülődésben is, nagy előnyökben részesíti az osztályhoz tartozók ivadékait? Nem kellene inkább előmozdítani, különösen a hivatalok életében az egészséges vérfrissítést?
Végül - és talán ez volna-e a fődolog - nem vplna-e idejében újra fogalmazni és kibővíteni a középosztály fogalmát a társadalom középrétegének ama részére, amely eddig nem szerepelt és belevonni a városi önálló foglalkozások művelőit is? Nem szolgálná ez a sokat emlegetett nemzeti egységet és nem nyitna új tehetség-reservoirokat a nemzeti élet számára?
Lehet, hogy ezek a kérdések csak egy hangosan gondolkodó laikus ember kérdései. De tudom, hogy olyan íróember kérdései, aki igen régóta elfogulatlanul figyeli a magyar életet, azokra a megállapításokra, melyeket a három kiváló közéleti ember most tett, már rég rájött és ezért aggódik a magyarság sorsán.
Schöpflin Aladár
