Sajnos nincs elég erőm, hogy részletesen foglalkozzam azon csodás és különös jelenséggel, amely Somlyó Zoltán és a költészete volt, csak arra teszem figyelmessé, akit érdekel, hogy bizonyos tekintetben alighanem páratlanul áll a világ irodalmában. Magam például még sosem láttam együtt ennyi fületlen gombot, igazán ízetlen mindenfélét, olyan csodás sorokkal, - ki kell mondanom a nagy szót: shakespearei szépekkel. S egy párat most ideiktatok a szívem kedvéért, nagy fájdalmam miatt s Neked, édes, szegény Zoltán, virágul a sírodra. S azzal ajánlom is magam, mert sietni kell, sjnos, úgy érzem, nekem is int az idő.
Az atya például így szól nála:
"...Ez a kísértet, tudd meg, ez, fiam,
szegény fiam, véremnek omladéka,
szegény fiam, életem könnyezése,
szívem sötét szikrája, jó fiam..."
Amire a fiú:
"Előttetek szorongó szájjal állok,
isten s szülőm, két elvesztett atyám!"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Majd megint a fiú:
"Egy forró tenger, játszi rímdagály,
elnyelte őket is.....
én éjjelente zöldre nyílt szemekkel
őríztem minden embert s állatot
és álomlihegésük összegyúrtam
egy szent szoborrá felforrt ihletemmel,
én zsoltárokat zengtem ki szavakból,
miket papírra fektettem pihenni,
mert bennem elfáradtak a szegények
simító nőszemekre vágyakoztak,
én himnuszokat zengtem kis szűzekhez,
akiknek melle istent hivogat...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Majd meMajd meés oly himnuszt daloltam a kenyérhez,
hogy aki hallá, buzgón térdrehullott
minden falatnál..."
E sorok alá én ezt írtam: Égbe tornyosuló isteni dagály és remekség! Lángol a feje és együtt okád ki szemetet és csodákat! Majd:
"A szalmaágyon fekszem. Már elmúlt éjfél.
Szép selyemágyban háltam anyám, amíg éltél..."
Ez alá csak azt írtam: könnyű, kedves és igaz. De már az "Így lettem harminc éves" című verse megint megrázott egészen. Ezt egészben kell, hogy ideírjam:
"Így lettem harminc éves.
Az alkóv még homályos. A szekrény fölött
egy Holbein-metszeten egy váll, egy nyak
kevélykedőn kiviláglanak.
A kerek asztalon a fölborzolt cilinder
fehér nyakkendő, meg egy bús kabát -
így mentem tegnap a körúton át,
egy büszketestű, telt fekete nővel,
ki csattos cipőt hord és nagy selyemköpenyt.
És más ezeret csókolt, de engem nem ölelt.
Sűrű homályban áll a nagy diófaágy.
Ó, milyen bánatosak a sötét reggelek!
És sötét este lesz, mikorra felkelek.
És kérdezem majd: mit jelent e nap?...
És felelem: így lettem harminc éves.
És hív egy fekete selyemköpeny:
a fekete selyemköpenyű nő, az édes."
S ez már végre egy egész vers. Azon három sora pedig:
És sötét este lesz, mikorra felkelek.
És kérdezem majd: mit jelent e nap?...
És felelem: így lettem harmincéves... -
- ezek egymásra következése olyan, mint mikor az emberre rászakad az ég. Az üres égbolt.
És így tovább, még órákig lehetne folytatni a felsorolást. Mert nem kis költőcske volt ám, akit itt úgy fitymáltak, megvetettek... s amellett, sajnos, ez még valamelyest érthető is, minthogy oly rettenetes mindenféléket is írt össze szegény. Ismétlem: nem olyanféle rosszat, amely némely jó költőtől is kitelik, hanem retteneteseket.
De azért mégis csak vigyázni kellett volna.
De nem vigyázott rá senki. - Kosztolányi szegény, emlegette néha, hogy ez egy kiváló költő, bizony és kellene is érte tenni valamit, de sose mondta ki azt a szót, amelyre ebben az ügyben okvetlen szükség lett volna. És én sem. Mért nem tettem Úristen. Mért csak most, hogy a földben van. Pedig készültem rá évekig, hogy egy nap végső bizonyítékaimat előterjesztem. És az idő elmult, én pedig ezt is elmulasztottam. Ezzel is hát vádolhatom magamat. - Leírta ezt a gyönyörű pár sort:
"Ezer nap forró erejével
tündököl bennem az a pár nap:
egy bíborvállú hős vasárnap. - -
És senki sem szólt rá semmit. De leírta ezt a gyönyörű halmozást is, ezt az eszeveszett strófát:
"Ezt a kis életet, e rangtalant, a világtalan világot,
tudom: most már csak hirtelen és hangtalan,
vívódva a régi órák rémével, a szerelemmel, csókkal, -
tudom, hogy púppal, sebbel s mankóval kell leéljem!..."
És visszhangja semmi sem volt. Legalább is nem olyan, amely boldoggá tehette volna ezt a szegényt. Aludtunk. Azt mondtuk: Zoltán néha nagyszerü szépeket ír. És azt is mondtuk: mit tehetek én? Osvát Ernő kemény koponya és ennél a zilált lángolónál még a kulturált széplelkeket is jobban szereti. Például Térey Sándort. És ebbe aztán bele is nyugodtunk. Minthogy oly könnyű belenyugodni mások végzetébe.
Isten Veled Zoltán. Sírok. Miközben nem bírom abbahagyni, hogy idézzelek. Az is milyen szép, amit a nőkről írtál.
"Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben,
ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben,
ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokokon..."
Ez is milyen szép. Ki talál ilyen bolond, remek szavakat, hogy "bársonyvasárnap"? Csak egy remek bolond! - S az is milyen szép volt, mikor azt mondtad egykor a szeretődnek:
"Borítsd szememre szoknyád."
Füst Milán
