A Nr. 6-os öltözőben, egy pályakezdő komikánál: Márkus Emiliánál

A jobboldali lépcsőn, a szinpad mögött, felbotorkálunk a félemeletre és szédülve, tájékozatlanul állunk meg a 6-os számú női öltöző előtt. Valami a szívünkbe is nyilallik: igen, ez a 6-os szám, itt öltötte magára Desdemona, Juana, Éva, Gouthier Margit, Claire ruháit… És mintha pajkos szellemek játszanának velünk, az ajtón újra megpillantjuk a nevét: P. Márkus Emilia….

Mintha mi sem történt volna, mintha nem múltak volna el hosszú évek azóta, hogy utoljára itt jártunk és a vakablakos kis ajtó mögül, a félénk koppantásra, ugyanaz a hasonlíthatatlan, édesen áradó, napsugaras hang felel:
- Szabad….
És a „Nr. 6”-ban, ahol olyan régen jártunk, a tükör előtt áll, szőkén, szemének azúr mosolyát küldte elénk, csupasz vállakkal, egy antik szabású, virágmintás brokátselyem-ruhában. Ő maga, akit gyermekkorunkban Szőke Csudának neveztek.
- A ruhámat nézi? – kérdez huncut mosollyal. – Igen, ez negyvenéves. Régi velencei selyem. A szabása is az: ott vásároltam…Nagyon régen nem volt rajtam.

Annuska, a régi Annuska, az öltöztetőnő, aki elválhatatlanul hozzá tartozott Márkus Emiliához, reszkető kézzel púderezi a művésznő karját. Ő sokkal jobban „drukkol”, mint maga a művésznő, aki annyi év után most újra a „világot jelentő deszkákra” lép. A „Szülők lázadásá”-t játsszák odakünn a szinpadon, ma este másodszor. P. Márkus Emilia egy nyolcvanéves nagymamát alakít benne, de nem afféle köhögős, csoszogós, siránkozó nagymamát, hanem harcias, okos, szellemes, erélyes dámát, aki ráncbaszedi unokáinak zabolátlan seregét azzal, hogy egy kicsit – utánozza őket a neveletlenségben, a frivolságban, a „szabadság”-ban szeget-szeggel….
- Olyan voltam, mikor most, kiléptem a közönség elé, - meséli – mintha álomból ébredtem volna fel. Itt van a régi öltöző, a nevemet újra kiírták az ajtóra, itt van Annuska, a púderes dobozok, a festék, a lámpák, a színpad, a közönség… Szóval felébredtem.
- Látszik, - mondjuk – hogy egy cseppet sem izgatott. Más ilyenkor kiméli a hangját, nem fogad látogatókat, idegeskedik. Maga olyan, Emilia, mintha ez a világ legtermészetesebb és legmindennapibb eseménye volna, hogy újra játszik, még hozzá életében először – agg nőt és komikát!
- Számomra ez a levegő…A szárazra dobott hal visszaugrott a vízbe! Miért legyek izgatott és miért legyek kiállhatatlan? Boldog vagyok, megelégedett, tele testi-lelki harmóniával.
- De hogy ilyen sok Magában a komikai ösztön….
- Ezelőtt…. ezelőtt – ragyogja felénk a gyönyörű hang – ezelőtt…. különben: mellékes, hogy mennyi idővel ezelőtt… Podmaniczky Frigyes intendáns mondta Paulay Edének, a direktoromnak: „Ebben a Márkusban egy komika szunnyadozik… inkább ilyen szerepeket kellene vele játszatni…”

Aranyos, mikor a tükör előtt grimaszt vág és elkezdi utánozni az öreg Podmaniczky bárót. Ahogyan az mondta, hogy „ebből a Márkusból komikát kellene csinálni”. Azután előveszi azt a hatalmas szivart, amellyel néhány perc mulva el fogja képeszteni „mondain” unokáit…. A szivart egy kis tokból szedi elő és kedvtelve zsonglőrködik vele.
- Ezt Káldi Jenő küldte…. Hogy ha már rá kell gyujtanom, legalább jóra gyujtsak.

A kis kevereten, sok-sok virág, mimóza, szekfű és rózsák között egy halvány fiatal lány kuporog, oroszosszabású, kissé egzótikus ruhában. Ő a nagy „drukker”, az ő szeme tágul ki az izgalomból a nagymamáé helyett, őt rázza a hideg, őt gyötri a lámpaláz, mert ő Nizsinszky Tamara, az imádott nagymama unokája.
- Ne drukkolj, Tamara – vigasztalja a nagy művésznő – látod, Nyanya sem drukkol.
Szerepe szerint ugyanis „Nyanyának” csúfolják-becézik a neveletlen unokák…. Jól megnézzük Tamarát, aki ebben a pillanatban egy régi arcképet elevenít meg bennünk: az édesanyjáét, aki éppen így kuporgott ebben az öltözőben, ilyen sápadt izgalommal, mikor még Pulszky Romolának hívták, mielőtt még felesége lett a tragikussorsú Nizsinszkynek… Márkus Emilia – aki végre is 80 éves dámát játszik! – púderezi a haját. Szürkíti. Szeretnénk felkiáltani, hogy: jaj, ne nyúljon hozzá! A tükörből meglátja ezt az ijedtséget és hátranevet:
- Végre is. Nyanyát játszom…
Olyan, mint a gyerek, akinek visszaadták a játékszerét! Egy régi „Emilia-mozdulattal” simitja végig a homlokát, majd tragikus hangsúlyt utánozva, szinte a maga régi szerepeit karrikírozva fordul hátra:
- Nézzétek a profilomat…. Tulajdonképpen nekem szubrettprofilom van…. Vagy ha akarjátok: komikaprofilom. Gondoljátok meg és írjatok nekem szerepet. Komikaszerepet! Megkezdem új pályámat….

A csengő idegesen berregni kezdett – itt mindenki ideges, csak ő nem! – és „Nyanya”, kacéran felkapva az antik velencei selyemből készült uszályát, ruganyos, szép fehér kezében magasra tartva a Havanna-szivart, belépett a szinpadra.