"Da sitzt ein Pilgerim und Wandersmann", itt ül egy zarándok és vándor, - ezeket a szavakat, Baumgarten Ferencz kedves költőjének, Conrad Ferdinand Meyernek egy verssorát olvashatjuk Baumgarten sírja fölött, a kerepesi temetőben. Ein Pilgerim und Wandersmann, - mint kedves költője, Baumgarten is ebbe a szimbolumba süritette össze életének képletét, belső sorsának történetét. A vándor és a zarándok sorsa az, hogy magányosan járjon-keljen világunkban, amely nem olyan világ, hogy a számára otthon és haza lehetne; nyugtalanul vándorol és a városokban, amelyeken átmegy, idegen, kívülálló, szemlélő marad. "Egy fájdalmat sír a XIX. század valamennyi költője", írja Baumgarten gyönyörű Flaubert-tanulmányában: "hogy a lélek hazátlan ezen a világon."
De Baumgarten nemcsak ebben a romantikus és metafizikai értelemben volt otthontalan, vándor és zarándok, hanem konkrét, személyes, életrajzi értelemben is. Nehéz feladat nemzeti hovátartozását megállapítani. Baumgarten Ferencz eredetére nézve zsidó volt, vándor és otthontalan fajtának gyermeke.
Nyelve, kultúrája, érdeklődési köre, irodalmi oeuvreje német volt és belső közösséget csak avval a szép országgal érzett, amely azóta a szemünk láttára foszlott a semmibe: a weimári Németországgal, amelynek egyik büszkesége volt. De nagylelkű tettével mégsem a német, hanem a magyar irodalom felé fordult és magyar földhöz köti mégis a sírja, melyben zarándok-fáradtságát kipiheni. Hová tartozott ez a hontalan lélek, hol voltak igazi gyökerei, mi volt az, amitől vándorlásai közben sem tudott elszakadni?
Úgy érzem, a feleletet megadja egy tanulmánya, mely 1917 karácsonyán jelent meg a Pester Llyodban. A tanulmány címe "Pesth", régiesen, té-hával írva. Tárgya a régi és az új Budapest viszonya. "Amilyen idegen nekem", mondja, "Budapest, ez a nyugat-keleti gyarmati város, olyan meghitt a biedermeier Pest." Gyengéd és mesteri rajzzal idézi meg a biedermeier Pest maradványait, és legkivált azt a városrészt, amelyet Mária Terézia legtehetségesebb fia, II. Lipót császár épített, aki Toszkánából, melynek nagyhercege volt, magával hozta az empire-ízlést és ideplántálta a róla elnevezett városrészbe.
Szeretettel emlékezik meg a Nádor-utca bankká alakult főúri empire-palotáiról, hogy azután hosszan időzzék a Lánchíd pesti fejénél, a Ferenc József-téren. Baumgarten szerint ez a tér lett volna hivatva, hogy Budapest büszkén mutogatott főtere, Place de la Concordeja, piazzája legyen. Alkonyatkor innen nyílik a legszebb kilátás a budai hegyekre, a magyar hegyekre, amelyeknek a színük és alakjuk is egészen más, mint az osztrák hegyeknek; ez már a mágikus kelet, mondja Baumgarten.
Az osztrák hegyek gotikusak, égfelő törők, nyugatiak, - de Esztergomtól kezdve a hegyek nem fölfelé ívelnek, hanem szélesen a térben hullámzanak el, és estefelé olyanok, mint a letérdelő tevék. A régiek ismerték a Ferenc József-tér fontosságát és körülvették nemes empire-palotákkal, amelyek közül ma is áll még a Lloyd-palota és az Ullmann-palota, ma főkapitányság, egykor zsidó patricius család háza, amely époly szimbolikusan foglalta el helyét a város főterén, mint Londonban a Rotschild-palota a Wellington herceg palotája mellett a Hyde Park Corneren.
Az empire-képet az Akadémia renaissance-palotája nem emelte, de nem is rontotta nagyon. Ez volt a régi Pest, ahogy Széchenyi kora megálmodta. De azóta odaépítették a Greshamet és a Kereskedelmi Bankot... "A negyvennyolc előtti Pest, - mondja Baumgarten, - Londonnal és Kopenhágával egyenrangú volt, Európa legvonzóbb klasszicisztikus városainak egyike. A modern Budapest tolakodó csunyaságában még Berlint is felülmúlja."
Mert a modern Budapest már nem azoknak a városa, akiké volt és a lakosság összetételének a megváltozása a városképet is megváltoztatta. A régi Pestet ősi kultúrát hordozó rétegek építették és lakták, magyar mágnások, német polgárok és a Nyugatnémetországból, a rajnai kathedrálisok árnyékából idevándorolt patricius-hajlamú zsidóság. Az új Budapestet elárasztották az ideszakadt emberek, akiknek semmiféle városi kultúrhagyományuk nincsen: a falusi kurtanemes, a nomád és barbár keleti zsidó és a pusztalakó parasztok ivadéka.
Ezek azután a maguk képére formálták Pestet és így lett az a túlméretezett és dicsekvő parvenű-város, aminek Baumgarten ismerte. "A művészet és a szépség forrása", mondja, "a vallás, a polgári lelkület és a kézműves szeretete munkája iránt." Ezért semmi sem törékenyebb, mint a polgári kultúra hagyományai. "Mert ezt a kultúrát", mondja, "nem lehet megszerezni, csak örökölni. Ezért, hogy minden nagy művész burzsoa volt. Mert a kultúra nem tehetség, nem szellem és nem műveltség. Kultur ist Haltung. A kultúra magatartás."
Ez a tanulmány, szubjektíven átfűtött lappangó szenvedélyességével, revelálja, hogy hol látta Baumgarten a maga gyökereit: Baumgarten pesti volt. Pesti volt a szó legnemesebb és nem igen használt értelmében; pesti volt, a régi Pest nagy polgári hagyományainak, nagy magatartásának tudatos örököse. A régi Pest egyik patricius-családjának késő sarja volt, a késő utódok törékenységével és fáradtságával a vérében.
A végsőkig finomult késő sarjak inkább befogadó, mint alkotó természetűek szoktak lenni. Baumgarten nagyon keveset írt, és amit írt, azt is mindig valahogy véletlenül írta. El lehet képzelni, hogy szerencsésebb véletlenek folytán sokkal többet is írhatott volna és el lehet képzelni azt is, hogy sokkal kevesebbet. Az írást nem érezte kötelességnek. Szigorú önkritikája is bénította az alkotásban. "Baumgartenban", írja róla Anselma Heine, lényének egyik legjobb ismerője, "örök harc dúlt a költői önkifejező hajlam és a túlságosan éber kritika között. Ha más íróról volt szó, akkor csak a már kész művet támadta; de ha önmagáról volt szó, gyilkosan rávetette magát arra is, ami még csak keletkezőben volt."
Mint kritikus és essay-író, állásfoglalásában rendkívül intranzigens volt. Nem ismert el mentséget azokra a megalkuvásokra, amelyekre a legtöbb írót rákényszeríti az a körülmény, hogy számolnia kell kiadókkal és közönséggel. Kisszámú, de kiváló essayiben csak a legnagyobbakkal foglalkozik, csak azokkal, akik megközelíthetetlenül, magányos nagyszerűségben törekedtek a végső művészi értékek felé: Dosztojevszkijvel és Flaubert-rel, Rainer Maria Rilkével és avval a portugál apácával, akinek halhatatlan szerelmét öt levele őrzi.
De ez a szigorú bíró, aki mindig a legmagasabb mértéket alkalmazta, mégis leginkább ahhoz a műfajhoz vonzódott, amelyben napjainkban legnagyobb a távolság az ideál és a valóság között: a drámához, a színházhoz. Nagyon szeretett néző lenni; hiszen egész életét a néző attitüdjében töltötte el, mint ahogy kedves költőjéről is megállapította. "A fáradt embert", írja, "legyőzi a sorsa. Az ember tudomásul veszi a dolgokat és a sorsot; így lesz néző és élvező."
Nem volt színész és nem volt protagonista a szónak semmiféle értelmében sem; de vonzódott a színészhez, aki, az ő szavaival élve, "megtestesíti a költő vizióját és felébreszti a nézőben a viziót".(Theater und Zirkus.)
Értett a színjátszás, rendezés, színházi architektúra titkaihoz és a legszatirikusabb hangokat a korabeli színház tökéletlensége és kultúratlatlansága váltotta ki belőle. Egy ilyen szatirikus támadásból egész könyv keletkezett, a Zirkus Reinhardt, Baumgarten legszellemesebb és leggyilkosabb írása. Támadásának célpontja Max Reinhardt volt, akiben patricius lelke teljes ellenszenvével gyűlölte a giccs főmesterét, a parvenü-ízlés legaljasabb kiszolgálóját. De később ráeszmélt, hogy nem Reinhardt a határlehetőség. A világháború után a német színpadon az expresszionizmus lett úrrá. Ekkor Baumgarten Café Jessner című cikkében bejelentette, hogy sajnálja, amit Reinhardtról írt, mert Reinhardt nagyszerű és kulturált volt Jessnerhez és az expresszionista színpadhoz képest.
Életének főműve C. F. Meyerről szóló könyve, Das Werk C. F. Meyers. Mint minden igazán nagy irodalomtörténeti műnek, ennek is mélyen szubjektív gyökerei voltak: az a belső hasonlóság, amelyet önmaga közt és a nagy svejci költő közt érzett. Meyer is, mint ő, késő patricius-ivadék volt; Meyer is, mint ő, hontalan és vándorló volt metafizikai értelemben is. Kétnyelvű költő volt, két kultúra, a német és a francia közt ingadozott, és ideálja egy harmadik volt, az olasz renaissance kultúrája.
Mindketten jól ismerték "a vágyat, mely teljesedését legalább a multban kívánja megtalálni", ezért fordultak mindketten a történelem felé. Mint minden nagy irodalomtörténeti munka, Baumgarten Meyer-könyve is leplezett önvallomás. Leplezett és egyben leleplező, mert fő-célja éppen az, hogy bemutassa, milyen eszközökkel rejtőzött a mérhetetlenül szemérmes svejci héroikus maszkok mögé, a renaissance pompájába és a szobrok merev nagyszerűségébe, hogy burkolt kifejezést adjon magányosságának és gyötrelmének.
"Az elhallgatás előkelősége", írja Baumgarten, "védekezés a fájdalom erőszakos hatalma ellen." Amit könyvének egyik bírálója, a svejci Robert Faesi ír Meyerről és Thoms Mannról, valószínűleg Baumgartenről is el lehetett volna mondani: "Senki sem tudja jobban, mint a kereskedő-városi patricius-nemzetségek eme két késő ivadéka, hogy mit jelent a "gyengeségből való heroizmus"; megrendítik az olvasót előkelően törékeny alakjaikkal, akik kötelességüknek érzik, hogy fáradtságukat "Haltunggal' leplezzék, mint Pescara, aki elhallgatja a halálos sebet a mellében, és tűrésben és kitartásban nagy és erős."
Baumgarten könyvében C. F. Meyer korának, a mult század közepének renaissance-lelkesedését elemzi. "A renaissanceizmus, - mondja - egy kulturálatlan kor kétségbeesett vállalkozása, rokonsorsú egyesek szétszórz közösségének reménytelen küzdelme; a renaissanceizmus csak izolált esztéta-alkotásokat érlelt meg." A könyv legkitűnőbb része a Meyer lírájáról szóló; nagyszerű lélektani és egyúttal stílusvizsgáló módszerrel elemzi, hogyan vált Meyer lírája egyre rejtőzködőbbé, egyre szimbolikusabbá és egyben egyre tökéletesebbé abban a mértékben, amint megszabadult a hagyományos, népdalszerű líra szubjektív, szentimentális, vallomásos elemeitől.
Baumgarten Meyer-könyve igen előkelő helyet foglal el a német irodalomtudomány történetében. Azáltal, hogy C. F. Meyer historizmusát az általános szellemi áramlatokból, az európai kultúra egyetemes helyzetképéből és a kor gazdasági-társadalmi tendenciáiból vezette le, és hogy nem úgy tekintette, mint elszigetelt jelenséget, hanem rámutatott párhuzamaira a képzőművészetek területén is, - ezáltal a szintétikus módszer által egyik legelső alkalmazója volt annak az irodalomtudományi törekvésnek, amit szellemtörténetnek nevezünk.
Ennyit az íróról. Baumgarten nem sokat írt, de amit írt, oly karakterisztikus, hogy soraiból előttünk áll emberi alakja. Az így nyert képet igazolja és kiegészíti az a szép és meleghangu megemlékezés, amelyet Anselma Heine berlini írónő írt Baumgarten halálakor. Ebből az írásból is megtudjuk (amit Baumgarten műveiből is megérezhetünk), hogy a társadalmi érintkezésben legszembetűnőbb tulajdonsága az állandóan harcrakész szellemesség, az erős szatirikus és ironizáló hajlam volt. Rendkívüli tehetsége volt a hirtelen találó megformulázásokhoz. Gondolkodása erősen dialektikus természetű volt; a vita, a támadás váltotta ki belőle azt a gyilkos és nagyszerű szellemességet, amelynek emlékét őrzi a Zirkus Reinhardt.
De intimebb körben felengedett és sejttette lényének lágyabb, költői vonásait is. Vendégszerető volt, szerette, ha meghitt társaság gyült össze berlini lakásán. Ilyenkor szívesen beszélt terveiről is és főkép szeretett felolvasni kedves költőinek verseiből. "Recitálás és felolvasás közbenť, mondja Anselma Heine, "olyan lelkesedési képességet árult el, ami mindig meglepte az embert, aki mint kérlelhetetlen kritikust ismerte őt." Egyébként ez a kettősség: szatirikus szellemesség és szárnyaló liraiság kettőssége, megnyilatkozik Baumgarten stilusában is. Ha költői tárgyról ír, stilusa költőivé inspirálódik, de mindjárt maróan szellemes lesz, ha a giccsről ír, ami patricius-lelkét ingerli. Engedtessék meg, hogy Baumgarten stilusának illusztrálására eredetiben idézzek néhány sort a Zirkus Reinhardtból.
Denkt man der Theater in Graecia und Magna Graecia, so grüsst ein Heidenlenz aus frühen Reisetagen. Berge, die hinter Silberschleier atmend glimmen, selige Buchten blauen Meeres, Wolken, die vor weitem Himmel flocken, und überall Glanz, und überall Sonne, Afrikas Sonne, die selbst den Marmor bräunt zu Gold.
És egy bekezdéssel lejjebb, a berlini Grosses Schauspielhausról már így ír:
Die Gänge des Theaters sind Katakomben, das Foyer ein Aquarium, in dem von Licht und Anstrich zu Wasserleichen gebleichte gebleichte Menschen wandeln. Der Zuschauerraum mit Hänge-Kuppel und Kunst-Stalaktiten ist eine stilgerechte Grotte für einen Eispalast mit Kunsteis und mit nigger-songs.
De volt egy harmadik hangja is, ami ritkán szólalt meg: a humanista hangja, amelyet olyankor emelt fel, nemes és komor rezonanciákkal, amikor a szentek szentjét veszélyeztetve látta. Kéziratban maradt humanista proklamációjában, a világháború befejezésekor, ezeket a szavakat mondja: "...mert minden hatalom tehetetlen és az örökös győztes mindig a szellem marad, mely a legmélyebb szenvedések sírjából feltámad mindig és újra, mint ahogy feltámad most is, a világháború keresztjárása után." A háborút gyűlölte, idegen volt a nemzetek vetélkedésétől, európainak vallotta magát.
Szatirikus támadószellem, költői megrendültség, humanista páthosz: mindezek csak kifejezési lehetőségek voltak, és mögöttük ott állt, "szép szomorúságában", megközelíthetetlen magányosságában maga az ember. Amint ő mondja C. F. Meyerről: "Zwischen ihm und den Menschen stand trennend seine Einsamkeit." Magányos fájdalma kerülte a közvetlen megnyilatkozást, csak másokon keresztül beszélt önmagáról, költőkön keresztül, és akkor is legszívesebben olyan költőkön keresztül, akik nem beszélnek önmagukról. Előkelő lélek volt, akinek két attitüdje volt a világ felé: undorral fordult el a parvenütől és gondos leplezéssel, szenvtelenül sírta el bánatát.
Előadás-sorozatában, amelyet Berlinben tartott Baumgarten Ferencz, rá oly jellemző módon, a XIX. század íróiban közös ismertetőjegynek a dezilluzionizmust látta. A kiábrándultságot. Ő is dezilluzionált lélek volt. A világgal szemben is a legmagasabb mértéket alkalmazta, mint az irodalommal szemben, és mikor a világ a mértéket nem ütötte meg, patricius-gőggel visszavonult, mint nagy mintaképei, Flaubert és C. F. Meyer, és magányos és vándor lett belőle. Bensőségéhez képest a világ hideg és szegény volt. Lelkében a tökéletesség vágya élt és a világ nem volt tökéletes. Róla is el lehet mondani, amit ő mondott költőjéről: a tökéletesség betegségében szenvedett. Er litt an der Krankheit der Vollendung.
Tíz évvel ezelőtt Babits Mihály búcsúztatta Baumgarten Ferenczet a Nyugat hasábjain. Amit ő akkor mondott, azzal szeretném összefoglalni azt, amit Baumgartenről mondani tudtam: "Egy ember halt meg, aki igazi író volt: azaz a Szellem embere. Mert mi más az író? noha különös és barbár kort élünk, ahol még a Toll sem áll mindig a Szellem pártján. Nem a Tollnak, hanem a Szellemnek élni: belső életet jelent; zárkózott, nemes és előkelő életet; - s ennek a halottnak ilyen élete volt."
Szerb Antal
