Gáláns levél Fisher Annieról

Kedves Barátnőm!

E levelet kiengesztelésedre írom. Meg akarlak győzni róla, milyen jogosulatlan volt tegnap esti haragod. Szemmel láthatólag rossz néven vetted, hogy tetszésem megnyilvánulása bizonyos mértékben mellőzte a zenekritikushoz illő tempós megfontoltságot. - Eleget tapsoltál már, - mondtad féltékenyen és haraggal néztél kipirult tenyereimre, melyekkel éppen a Művésznő nyolcadszori megjelenését szorgalmaztam.

És az est további folyamán megvontad tőlem szavaid csengő szépségét. Érzékeny lélek vagyok és nehezen viselném el haragodat. Ez okból intézem címedre sürgősen alább következő gáláns levelet.

Láttam, tapsoltál! Te is és senki kétségbe nem vonhatja, hogy a hallott művészi produkció kiérdemelte a tetszést. Ami ellen Te kifogást emeltél, az a tapsnak a máskor megszokott tetszésnyilvánítástól eltérő, intímebb, szinte személytől-személyhez szóló jellege volt. Ezt én tagadni nem is, de magyarázni akarom.

Emlékszel, Kedves, arra, amit a multkoriban elbeszéltem Neked koncert-kultúránk dualizmusáról? A szörnyű koncertterem-nagyüzemről, ahol százával ülnek az emberek, dülledt szemekkel, tétlenségre kárhoztatott testtel, míg belül színes és gömbölyű zenékkel gurigáznak magukban? Mi ez, mondtam, ha nem a vallási odaadásnak egy hígabb fajtája és pszichologizmus?

Pénzért megszerezhető misztikus elragadtatás, transzcendens kapitalizmus, olcsó és burzsoá révülés a zene által, mely egyszerre hazudtolja meg az életet és a földöntúlit? Micsoda embertelen igény követeli is tőlem, hogy áldozzam fel a szem, az izmok, a száj, a test gyönyörűségeit a fül javára? Tudod rólam, hogy mindenféle önmegtagadás iránt vétkesen kevés érzékem van.

Bevallom, hogy idős és kopasz úriembereknél sokkal művészibb hatást tesz rám egy fiatal hölgy a zongora mellett. Szőke legyen és karcsú, (- hiszen Te is ilyen vagy, Kedves! -) és a műélvezet szempontjából nélkülözhetetlennek tartom, hogy előrehajolván, lássam, mint világít át laza kontyán a folyékony lámpafény, avagy háta mögött ülvén, figyeljem, mint villan fel könnyű, fehér ujjai mozgásával ütemesen a gyűrű. Valóban, nem is értem, hogy lehet gyűrű nélkül Mozartot zongorázni!

Azonban, mellőzve is a tréfát, ilyenféle igény tényleg fennáll, éspedig nemncsak a zenekritikus részéről. Fischer Annie művészi sikerének egy része föltétlenül világi varázsának tulajdonitható. És itt, saját érdekedben, jól figyeld meg, mit mondtam. Művészi sikerről beszéltem, mert ez a siker föltétlenül művészi és ez a tényező semmi esetre sem választható el Fischer Annie produkciójának éppen művészi részétől.

---

Benne mintha a társaság géniusza nyilvánulna meg. Gondolj a Mozart-darabokra: az a-moll szonáta diadalmas és zengő első tételére, a lassú tétel ábrándos és közlékeny lágyságára, gondolj a Mengelberg-hangverseny d-moll koncertjének gyöngéden melankólikus románcára, a finale végének kicsattanó és bizalmas vídámságára. Ez nem az elvonultság aszkétikus leszűrtsége: ez egy gazdag és beszédes fiatal lélek vidám magamutatása, a szellemi bálkirálynő bevonulása. Ez a zene a közönséghez közvetlenül szól, közönség nélkül nem az igazi. Ide nemcsak beengedik az embereket, hogy a pénzükért, perfidül és jogtalanul, tanui legyenek egy magános lélek vívódásainak.

Ez a mindenkinek szóló, a klasszikus zeneinterpretáció. Fischer Annie világi varázsa éppen abban a mágiában nyilvánul meg, amely a koncerttermet egyszerre változtatja szalonná és templommá, világi örömök és transzcendens áhítat színhelyévé, helyiséggé, melybe nem a teremszolga megvesztegetése árán, de mindenki teljes és egyforma jogokkal lép be. Ezért uralja olyan feltétlenül a világi varázs legnagyobb muzsikusának, Mozartnak a művészetét.

Mert hiszen ott csörgedez mindnyájunk lelkében a muzsika. Élünk és tülekedünk, tátongó puszták struccmadaraként rosszalkodunk, futunk, csalunk, néha pedig magunkba fordulván zord és önmarcangoló áhítattal keressük a világontúlit. De a világi szépség azért csak a legromlottabbaknak pusztult ki lelke zugából. És ott ilyen formában él a zene: vékonyságukban is a görög szobrok arányait őrző fiatal leányok hajlékony ujjai alól folyván. Szent Cecilia legendája ez, vagy az édes Múzsa virágos mithosza.

Nem érzed-e vajjon, milyen belső, szoros összefüggésben van a zene lényegével az a megjelenési formája, melyet Fischer Annie revelál számunkra? A fiatal és törékeny szépségé, melynek nyomán megzendülnek a lantok és szíveinkben, vágytalanul és boldogan, feltámad a szeretet, nem a lobogó erosz, hanem a múzsai szeretet, az agapé, a fehérleplű és szemérmes, ki szép szemét lesütvén mosolyog, míg léptei nyomán fiaikat új dalra tanítják az örvendező madarak.

Ezekután, remélem, szíved megengedett barátod iránt.

Keszi Imre