|
Hol az én életem?
Kaffka Margit emlékezete
De nemcsak én vagyok így, hányan tudjuk mi asszonyok, írónők pótolhatatlan veszteségünknek, hogy nem ismerhettük őt. Gyulai Márta Kaffkáról írt cikkét is így kezdi: sohasem ismertem őt! Mert igaz ugyan, hogy a megmaradás számára csak a mű fontos, de mégis, mást jelent nekünk az a mű, ahol az alkotó egyénisége, személyes varázsa áll a betűk mögött, mint az olyan, ahol az alkotó arcát még elképzelni sem tudjuk.
Az az érzésem, míg szemeit kérdezgetem, hogy evvel a tekintettel nézhetett szembe üldözőjével; mindennel, ami félelmes és gyönyörű egyszerre, amitől futni kellene és mégis, alázatosan el kell vállalni. Különös, felrebbent pillantása olyan, mintha valószínűtlen magányában valami csodával nézne szembe, talán azt mondják neki: nem földi asszony ő! Sellőként, tapadós-selymes vízben, síkos hinárok közt kell haltesttel élnie, mert ez az út és parancs a boldogságért!
Tudom, soha semmitől sem menekült, mert félénkségében is hősies volt és mint minden alkotó, kíváncsi. Kétoldalt arcára hulló hajából látom, hogy mélységesen rejtőzködő természet, keskeny, összezárt ajkain szemérem és okosság világít minden titokzatosság nélkül, s a vékony szögletekben mintha egy csipet malicia is rejtőzködne. Amit a szemek tagadnak, ajkairól a realitás árulkodik, a földi életet szerette - de fényes félholdban úszó fátyolos szemeiből tudom, hogy hiába szerette!
Boldog akart lenni, de - tán utolsó hónapjait leszámítva sohasem volt boldog. Hogy is lehetett volna annyi véglettel véges szívében? Kétféle fajtából lett, s akik az életben békével elválhattak egymástól, az ő testébe zártan elbonthatatlanul harcoltak egymással. Ő maga mondja: "az előttem járt okoknak nehéz bonyodalmait, bensőmnek folytonos küzködő kettősségét érzem, kétféle örökség tusáját, - ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története." Nem akart vidéki asszony lenni, kicsi gondokban, férfi rabságban felőrlődő asszony, távol élettől és irodalomtól! Csodálta a merészeket, a szabad, szélsőséges, mindenre-bátor fővárosi modern szellemeket.
De köztük is idegen volt, félszeg és riadt, eltagadott úri lénye tiltakozott modor és szituáció ellen, a gyenge gyomor csökönyösségével. Művelt szeretett volna lenni, de erejének nagyrészét külvárosi gyermekek tanítására pazarolta, ezért naiv áhítattal figyelt mindenre, amiből tanulhat, férfiköltőkre, akiket mind műveltebbnek s különbnek tudott magánál. Ő maga biztos ösztönnel s megvesztegethetetlenül okos volt - de ugyanakkor gyermekien naív s jóhiszeműségében hihetetlenül hiszékeny.
Füst Milán jegyezte fel ezt a jellemző és megható epizódot: Egy közös barátjuknak azt mondta egyszer Kaffka, mily rendkívüli hatást tett rá az illetőnek egy megjegyzése. Hogy több éjszakán át töprengett rajta... S mi volt ez a megjegyzés? - kérdezték tőle. - Az, hogy mi a hitetlenség korát éljük ma! - válaszolta Kaffka, s hálásan szorította meg a barát kezét. Vajjon igazán tőlünk kellett e frázissá vált axiómát megismernie?" - tűnődik Füst Milán.
Pedig a társadalmi élet ügyes vetélkedői közt legtöbbször ő volt a vesztes fél, könyveit lapozva is minduntalan rátalálunk megaláztatásának sebeire. De ahogy óvatos körültekintés nélkül, a tiszta ember ártatlan jóhiszeműségével odaadta magát minden megalázásnak, éppen ebben van jellemének földi hiúságokat megszégyenítő szépsége. Míg ember volt, ő is szenvedett a hiúság bűneitől, hány olyan esetet emlegetnek róla a szeretet megindult melegével, amiért ő megbántottan neheztelne.
Lányi Sarolta, mint fiatal költőnő, s Kaffka lelkes tisztelője, elmondta egyszer neki, hogy iskoláslány korában hogyan járt társnőivel titkon Kaffka Margit után az utcán, hogy csodálták őt, a nagy írónőt, s híres asszonyt - s mennyire elképedtek, mikor mögötte lépegetve egyszer csak észrevették, hogy Kaffkának - lyukad a cipőtalpa. Mondják, Kaffkát megalázta ez az elbeszélés, nem értette ki belőle a megilletődött gyöngédséget. Hiszen ő szép és fölényes akart lenni, nem szánalmas.
De sohsem voltak női sikerei, hiába vágyott rájuk. Egy rossz szerelem érzelmeit sértő és érzékenységét letipró hatalmával küzdött évekig, s a csalódások kevéske önbizalmát is elvették, még az alkotáshoz szükséges önbecsülés is megingott benne. Míg belülről szép, elegáns és mondain asszonynak szerette hinni magát, a valóságban legtöbbször megfeledkezett külsejéről. Gyűrött ruhákban járt, kócosan, a hajszoltak elhanyagoltságával - de amikor ráébredt mulasztásaira, sietős izgalmában ellenkező végletbe esett, s feltűnő, estélyi selymekben jelent meg a nappali utcán, s kávéházban.
Aki a bonyolult női lelkeknek oly biztos ismerője volt, a maga élete számára semmi vezérlő ösztönt sem kapott a sorstól. Olyan akart lenni, mint a többi asszony, a hétköznapian szépek és boldogok, de ügyetlen volt szépséghez és boldogsághoz egyaránt. Megijedt a magánytól, mely mindenkitől elválasztja és megkülönbözteti, mégis a magány volt utolsó menedéke és csigaháza, hol a kegyetlen világ elől védelmet talált.
Hiú dolog és álnok is, - az élők leereszkedő gőgjével perceket adunk neki éveinkből, morzsákat a dús asztalról, s míg élményt zsarolunk emlékétől, meghatódva gondolunk nagylelkűségünkre, hogy íme: halhatatlanságot adtunk neki! De a holt nem törődik velünk, mit számítanak előtte hiú szavak a keserű halálban! Mit adhatnánk neki mi, boldog élők, neki, aki már mindent elvesztett, s mert túlzuhant mindenen, bölcs kiábrándultsággal nézheti csak tetszelgő lelkesedésünk, titkait fürkésző és titkait félreértő kíváncsiságunk.
A költő gyötrelmesen szemérmes lény s arra ítéltetett, hogy titkai, balsikerei, szégyenei és fájdalmai még a halállal se múljanak el fölötte. Amit homokkal és tengerrel rejtett volna el, a titok sebeit gyógyulhatatlanul újra és újra feltépik az egymás sarkába lépő generációk. Világosság fényeskedik neki immár reménytelenül, hiába hitte: Kaffka legszebb verseit szabadversben írta, a szabad versben lelt igazán magára. Szabadverseket leggyakrabban nők írnak, s ez talán nem vélelten. A női lírikusok túlsoká érlelődtek az időben, sok század tilalma és fegyelme fojtotta torkukba a panaszt. S mikor végre megszólalhatnak, csak lihegni tudnak, s tördelten dadogni; mert az ajkukra toluló szavak oly heves áradással szakadnak elő, oly sok kimondatlan szó tolakszik lelkükből a fény felé, hogy nincs idejük kimondani valamennyit. A női lírikus sietségben csak jelez, részeket villogtat, s abbahagyja a következő rész türelmetlen követelődzése miatt.
Minthogy teljesen ki van szolgáltatva az ihletnek, mely a tűnő csoda varázsával jön s megy, kénye szerint, és sugalma sem emlékezettel, sem a verstechnika tudatos fogóival vissza nem tartható - a női líra majdnem soha nem nyugodt szemlélődés. Kapkodó lihegő félelem hajszolja a zsúfolt szavakat, hogy az elérkezett pillanatban gyorsan fussanak - mert talán nem lesz idő mindent elmondani! talán éppen a legfontosabbat nem lesz idő elmondani!
Ezért tudják a nők legkönnyebben szabadversben kifejezni magukat, ez a forma megengedi nekik az eltorlaszolt áradás teljes tombolását, nem kell a "mívesség" gyönyörködtető s időpocsékoló munkájára áldozniok türelmüket. Ezért szólnak úgy, mint aki futva érkezett a fontos üzenettel, izgalmuknak ritmusa helyettesíti a technikai ritmust, lelki feszültségük szorítja egybe s teszi feszültté formai nyügöt viselni nem bíró szavaikat. (Természetesen a jó költőnőkről beszélek, a kevés igazi elhivatottakról, s nem arról a fajtáról, mely szintén szívesen fejezi ki magát szabadversben, a könnyű, korlátlan s fáradtság nélküli fecsegés kedvéért.)
Ha a régebbi asszonylírikusokat nézem Petrőczi Kata Szidóniától, Újfalvi Krisztinától Ferenczy Terézig és Czóbel Minkáig, - különböző korok divatjain, stílusain és szokástörvényén is lázadva tör keresztül a női líra megnyilatkozásának egyetlen lehetséges formája: a könnyek sűrűségével ömlő panasz, izgatottan, sikolyszerűen, - s laza, a természetes beszédet utánzó szakadozott sorokban. Szabadversben, már akkor is, mikor a szabadvers lehetősége még fel sem volt fedezve.
De hány asszonynak kellett kínlódni, próbálkozni és letörni, míg egynek végre sikerült dermedt ajkából kitaszítani az égető, fontos, mindent megoldó szót! Ha nézem ezt a sort, a generációk egymás mögé sorakozó asszonyait, úgy érzem, jobban rokonok ők, mintha egyvérből fakadtak volna. Egy faj titkos vágya a tökéletes utódért nem oly makacs és végzetszerű, mint a költőnők egymásnak sikoltott üzenete a századokon át a küldetéses mondanivaló megszületéséért.
Túlsok erőt s időt vesztett a harccal, a kereséssel, az indulást béklyózó bénasággal. Gyötrelmes küzdelme a hangért, az igazi szóért, megrázó vallomása a léleknek, mégis sokszor jellemzi a küzdelem s ritkábban a győzelem. Ezért nehéz megmutatni őt idézetben, nem tud szépen ötvözött sorokban felcsillogni, áradásának intenzitását és feszültségét csak egész lírája demonstrálja, s nehéz olyan sort találni, mely lényegét jellemezni tudná. (Prózai írásaival, regényeivel, melyek övrjének nagyobb, s talán jelentősebb részei, külön írásban fogok foglalkozni.)
Ha maguk is egyetértenek azzal... mert férfi mind... az Isten is... az az Isten az égben!" De segíteni még a képzelet sem tud, Kaffka így ír Ady Endrének: "Vagy nemem prófétája legyek és lelkiismerete és példázzam és írjam a fojtott és örök lázadást a férfiisten világa ellen? Csakhogy asszonyistent magam sem képzelek és nem vállalok..."
A női líra mondanivalójában, lényegében más, mint a férfié, minthogy a lelke is más. De az irodalomban a férfi rajzolta meg a nő képét is, s a nők, elfogadva a férfiszempontokat, legtöbbnyire nem magukról vallottak, hanem az előírt irodalmi-nőt másolták tovább. De a férfi nem tudhat többet a nőről, mint amennyit a művészet egy tőle legtávolabb eső lényből is képes megvilágítani. A női lírának hivatása úgy mutatni meg magát, ahogy csak ő tudja: belülről, ekkor lesz művészete emberi, és közös mindenkié. Kaffka sohasem majmolta a férfi-bánatot s célokat, olyan lírikus volt, aki a maga lelkének élményeiből merített. És ő volt az első asszony, akit a férfiköltők a művészetben egyenrangú bajtársként maguk közé elfogadtak.
Sötétben dolgozott, vakon tapintó érzékszervek bonyolult tudományával, s az öntudatlan lélek mélyeiből merített, villámgyorsan akadva a lényegesre, a gombostűnyi rejtett helyre, ahol legjobban fáj. Milyen váratlan asszociációkra képes benne ez a vak ösztön, milyen friss, járatlan útról nyilt hirtelen kilátásra! Milyen meglepő színeket tud fellobbantani, a nyelvnek, szavaknak milyen szokatlan komplikációit! S mert ösztönlény: hevesen ragaszkodik a valósághoz, az anyaghoz, mely megnyilatkozásának vezetékeit táplálja.
De az eltökélt szándékban elhullva az ösztön ereje s az igazi feszítő erőé, ezekben a versekben elárulódik a női líra anyagának puhasága, szétomlási hajlama. Hiába töri ritmusba s díszíti szabályszerű rímmel, a versnek gyakran hiányoznak a csontjai. A forma, mint keret, nem szorítja kemény egységbe, ellenkezőleg, darabokra választja s szétejti. A női líra sajátságos holdudvarai áthullámzanak vibráló mellékzöngéikkel a legkeményebb kereten is. És Kaffka nem is volt igazán tanulékony. Nem tudta, mit szeressen?
Nem tudta, kit szeressen? hogy komolyan vegyék, hogy a csodált férfiköltők maguk közé befogadják. Kaffka egyforma kedvvel, ambicióval és büszkeséggel utánozta kora modern nagyságait: Farkas Imrét, Szabolcska Mihályt és - Ady Endrét. De milyen rossz sors vár éppen azokra a művekre, melyek újkorukban oly meglepően újak! Ami tegnap még forradalmian s merészen új volt, s legmodernebb, az a legelkopottabb ma! Semmi sem lesz oly hamar ósdi, mint ami jelenében a legdivatosabb volt. A modernségből gyakran csak a modorosság marad meg, friss ízét elvesztve, élvezhetetlenül.
Lehet ugyan, hogy ez csak a következő generáció csömöre és türelmetlensége. Száz év mulva archeikus patinájával még a modorosság is széppé nemesülhet. De a művész modora akkor is csak tarisznya: ha hoz benne valamit, talán megmenti a tarisznyát is! Kaffka hiába epedt a műveltség imponáló fegyverzetéért, szenvedélyes fájdalmainak ereje úgysem tudott észre s hideg okokra hallgatni. Vannak szalon-versei, népiesek, dekadensek - de amikor levet hatást és modort, a szabadversének zakatoló, fulladt szívhangjait hallatja, egyszerre királyi magasságba nő önmaga fölé.
Halála előtti rövid hónapokban Kaffkát az ismeretlen boldogság símogatása éneklésre csalja. Mert Kaffka egész életében sohasem énekelt, csak késői szerelme ámult örömében. De most már azt is tudta, hogy a legtudatosabb művész sem két részletben oldja meg forma és mondanivaló problémáit; már nem farag, s méricsél. az élmény s forma egyszerre, azonos anyagként bomlik elő, a rímek és ritmusok egyszerűek. Valami balladai lejtés nemes hullámverése zeng bennük, s a boldog gyökerekről hírt hozó hálás levelek nyugalmas harmóniája:
Török Sophie |