Az Erdélyi Szépmíves Céh s a vele összeköttetésben álló Thália R. T. színtársulata, erdélyi viszonylatban jelentékeny összegű pályadíjat tűzött ki még a nyáron, színművekre. A pályázattal azt a célt kívánták szolgálni, hogy a kolozsvári magyar színpadot a lehetőség szerint függetlenítsék a budapesti színházak műsorpolitikájától és a megszületendő erdélyi színműírás bemutató színpadává avassák.
A kísérlet nem új. Csak az idők haladtak, az Erdélyben élő és dolgozó magyar írók öregedtek s úgy érzik, hozzáöregedtek a feladatokhoz, melyeket a színpad állít a maga különös követelményeivel az író elé. 1923-ban Janovics Jenő már írt ki hasonló céllal drámapályázatot s a bírálók közt volt akkor a feledhetetlen Kuncz Aladár is. Az eredmény nem sok kilátással kecsegtetett, bár a pályanyertes Gulácsy-darab értékes munka volt s kívüle még Karácsony Benő és Bárd Oszkár darabjai a tisztes siker jegyében kerültek színre. Miért kellett ennek a szép kezdésnek mégis megtorpannia?
A színházépület, melyben a kolozsvári magyar színtársulat játszik, valamikor nyári színház céljaira épült, de annak is rosszul. A nézőtéren szétfolyik a hang és nagyrészben elvész, mielőtt a közönség füléhez érkeznék. Legkevesebb húsz széksorban a halkabb Ťszívhangokť egyáltalán nem érvényesülnek. Bensőséges hatások elsikkadnak. Ebben a helyiségben csak nagyon kiélezett, brutális hatásokra lehet építeni, durva helyzetkomikumokra vagy magas hanghordozással elszavalt tirádákra. A szöveg irodalmi megmunkálása egészen meddő erőlködés. Éppen a szöveg jut el hézagosan a közönséghez s minden szépsége, finomsága kárbavész.
Másodszor: megfelelő mennyiségű próba nélkül lehetetlen megfelelő minőségű előadást nyujtani. Vidéki viszonylatban (és Kolozsvár színházi szempontból bizony mégis csak vidéki viszonylat), ahol sűrű egymásutánban kell kihozni a bemutatókat, nyolc-tíz próbánál a legjobb esetben sem kaphat többet egy-egy darab.
A színészek még az abszolút szövegtudásig sem juthatnak el, pedig az igazi művészi megformálás, a belső kiérlelés munkája csak ezután következhetik. Enélkül a rendező sem lát tisztán, maga a szerző sem lát tisztán s a színpad által feltétlenül megkövetelt törlésekre, hozzáírásokra, legömbölyítésekre nem marad sem idő, sem alkalom. Ennek következtében a jónak igérkező darab is félignyers állapotban kerül az Ťősbemutatóť terítékére s az angolosan kisütött bélszínt vidéken sem mindenki szereti.
A közönség a maga kész pénzéért kész produkciót kíván. Merő lelkesedésből és az ügy iránti áldozatkészségből megnézi ezeket az ősbemutatókat egyszer, kétszer, háromszor, de lelkesedése végülis lelohad, fordított arányban egyre növekvő bosszúságával s végülis kiábrándultan fordít hátat a legjobban beharangozott kísérleteknek. A szerzőre származó anyagi haszon is kétesértékű, ha mégolyan magas összegűek a pályadíjak. A félsiker az önbizalmat ingatja meg s további próbálkozásnak eleve kedvét szegi. Pedig epikában és lírában nehány tagadhatatlanul értékes mű került már ki az erdélyi műhelyekből s alig hihető, hogy ezen a tájon éppen a színműírói vénának apadtak volna ki teljesen a forrásai.
Az új kísérlet újabb tanulságokat és újabb bizonyítékokat szolgáltatott a régiek mellé. A pályázat bírálóbizottsága egyhangúlag Tamási Áron darabját ítélte a kitűzött díjra érdemesnek. Tamási Áront eddigi irodalmi munkássága után már nem kell sem különösképpen ajánlani, sem mentegetni a közönség előtt. Köztudomású, hogy nemigen szokott megalkudni sem témában, sem kivitelben a közönségigényekkel, de nincs is már szüksége erre.
Ami az ő kezéből kikerült, még féligsikerülten is magán hordozta a tehetség letörülhetetlen jegyeit. Színpadon eddig csak Énekes madár című mesejátékával találkoztunk s már ott is annyi tiszta költészetet, annyi keresetlen, üde naivitást árasztott a nézőtérre, mint nagyon kevés színpadi mű az utolsó évek magyar irodalmában. A jelek arra mutattak, hogy ezen a területen is hamarosan meg fogja találni azt a műformát, mely tehetségének legjobban megfelel.
Új darabjának Tündöklő Jeromos címet adta. Jeromos, a főhős, félig élő alak, félig megszemélyesítés. Idegenből érkezik váratlanul a székely faluba, ismeretlen forrásból szerzett sok pénzzel s nyomban át akarja venni a vezetést a falu fölött. Eszközeiben csöppet sem válogatós. Ha lányhoz akar jutni, annak vőlegényét megbicskáztatja vetélytársával, hogy ilyen módon mindkét lehetséges ellenfelet eltávolítsa útjából. A plébánost kegyes ajándékkal, az oltárra készítendő arany angyalokkal akarja lekenyerezni. A jegyzőt valami teleküggyel, kapzsisága révén fogja meg. Csak a Bajna Gáborral való küzdelemben marad állandóan és végképpen alul.
Ez a Bajna Gábor iskolákat végzett falusi fiú, aki visszatért apái földjéhez s minden gondja-bajában tanácsadója, vezetője falusfeleinek. Ha a darab az angyal és ördög harcát példázza a szegény, esendő falusi lelkek birtokáért, az ördögöt Jeromos, az angyalt Bajna Gábor személyesíti meg. A többi szereplők rokonszenve felváltva ingadozik a kettő között, míg végül határozottan az angyal pártjára szegődik s Jeromost ugyanaz a bicska végzi ki, melyet ő nyomott az első felvonásban a gyilkos vetélytárs kezébe.
A darab a kidolgozásban Tamási minden vonzó egyéni tulajdonságával ékes. A bőven buggyanó humor közvetlen közelében kicsapó tragédia, mellyel ő a székely vérmérséklet tragikus végletességét szokta sikerrel ábrázolni, itt is jelen van. A hősködő kis Ábelt és srófos elméjű édesapját látjuk viszont a minden hájjal megkent kocsmáros és süvölvény-fia képében, akik első látásra eladják magukat az ördögnek, de - némi fenntartással, hogy a kellő pillanatban ellene fordulhassanak. Három kabinetalak - kár, hogy olyan hevenyészetten felvázolva - a falu papja, jegyzője, tanítója.
S kitűnő torzkép az angyalfaragó falusi asztalos. Az egyetlen jelentősebb nőszereplő passzív líraiságában harmatos-gyöngén lányportré. A két egymásra acsarkodó vetélytársból alig látunk valamit. Nehány mondat után már halott az egyik s a másikból csak az alélt lánytól búcsúzó, fojtott vallomásban kapunk valamivel többet. Ez a nehány mondat azonban a maga darabos, ügyetlen férfilírájával, főékessége, tiszta gyöngyszeme a darabnak.
Egészében a Tündöklő Jeromos jóval fejlettebb kísérlet az Énekes madárnál. Nagyon kevés és nem is jelentős beledolgozással alkalmas volna, de méltó is lenne a teljes sikerre. Bajna Gábor alakjával van baj, akiből a szerző jóval kevesebbet mutat meg az okvetlenül szükségesnél és jóval többet beszéltet róla, mint amennyit a színpad megbír. Hatásával itt is, ott is találkozunk, de a varázserőt, mely e hatásokat kiváltja, nem látjuk megnyilatkozni sehol. Jeromos alakját pár mondattal kifogástalanná lehetne tenni, ha ez a pár mondat többet valószerűsítene és kevesebbet stilizálna rajta.
Általában pedig az előadás is ott tévesztett irányt, hogy komor misztérium színét adta az alapjában komoly, de színeiben humoros játéknak. A humor mögött lappangó keserűséget domborította ki ahelyett, hogy mentől játékosabbra vette volna a vidámságot, melyen a komolyságnak minduntalan és annál hatásosabban kellett volna átcsillámlania.
Vásárhelyi Ziegler Emil, a tehetséges festőművész, mesekeretet adott a darabnak pompás díszleteivel és mesekosztümökbe öltöztette a két valószerütlen főhőst, akik pedig hús-vér ábrázolásban pontosabban és helyénvalóbban hatottak volna. A rendezésnek ez a félrehangoltsága vegyes érzelmeket keltett a nézőben és a legfontosabb momentumoknál tájékozatlanul hagyta, a kevésbé jelentőseket pedig túlhangsúlyozta a hatás egységének rovására.
Emiatt nem tudtak kibontakozni a darab tényleges értékei s bizony kevés kedvező kilátást nyitottak a tervezett további ősbemutatók számára. Az is lehet azonban, hogy a színpadi megoldásban sok nehézséget támasztó Tamási-darab után sorrakerülő művek már kevesebb gondot adnak rendezőnek, színésznek, közönségnek s a most szerzett tanulságok felhasználásával kevesebb műhiba csúszik be a további kísérleteknél.
Mint halljuk, a Kolozsvárt bemutatóra kerül darabokból négyet a Vígszínház is műsorába iktat, Bánffy Miklós főrendezői közreműködésével. Ezek között tehát a budapesti közönség is találkozik majd Tamási darabjával s nem kétséges, hogy szerencsésebb színpadi kivitelben. Jób Dániel látta a kolozsvári ősbemutatót s ez biztosíték arra, hogy nem a hibákat fogja átvinni az előadásból a maga közönsége elé.
(Kolozsvár, 1936 nov.)
