A közönséges polgárnak, ha megöregszik és dolgozni már nem tud, széttépi a fejét a gond, hogy mi lesz vele.
Vagyont nem gyűjthetett, nyugdíja nincs. Gyermekeire alig számíthat, mert azok is gyakran kereset nélkül tengődnek. Ám, ha valamelyik magasrangú közhivatalnok betöltötte szolgálati éveit és a jólmegérdemelt nyugdíjba megy, – ha valamely miniszter, politikai államtitkár, főispán megbukik: a vállalatok törik magukat az igyekezetben, hogy igazgatósági tagsággal kínálhassák meg.
Az utóbbi években szokássá vált, hogy az ilyen letünt nagyságot párnázott igazgatói szék, vagy új állami stallum várjon! Ehhez már hozzászoktunk. Most aztán olyasmi történt, ami a közvéleménynek mindennapos meglepetések közben elfásult idegeit is fölborzolta.
Az egyik dúsgazdag egyúttal karteltag részvénytársaság, amely a vasútnak és a postának legnagyobb szállítói közé tartozik, beválasztotta igazgatóságába a MÁV nyugalmazott elnökét és a posta nyugalmazott vezérigazgatóját. Azt a két igen tiszteletreméltó, kifogástalan urat, akik vezetői voltak azoknak az állami intézményeknek, amelyek e kartelt állandó megrendelésekkel látták el.
Mivel pedig az előző postavezérigazgatót is a kartel egyik gyára választotta meg igazgatósági tagjául, kétségtelen, hogy olyan szokás alakul ki itt szemeink előtt, amelynek jogi következményeit közelebbről meg kell vizsgálnunk. Nem személyekről van itt szó! Az illető urak érdemes, kiváló köztisztviselők voltak, közgazdasági tevékenységüket senki sem akarja bírálni. Nem szabad azonban megfeledkezni a jó öreg büntetőtörvényről, amelynek 465. paragrafusa azt mondja, hogy „az a közhivatalnok, aki hivatalánál fogva teljesítendő cselekményért jutalmat elfogad, megvesztegetés vétsége miatt egy évig terjedhető fogházzal büntetendő”.
Ez a meghatározás arra az esetre áll, amikor a közhivatalnok cselekménye nem jár hivatali kötelességének megszegésével. Nem méltóztatik érezni, hogy az a cselekmény, amiről itt szó van, veszedelmesen súrolja ennek a törvényszakasznak a határait? Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, amit a részvénytársaság szabadszájú ügyvezető igazgatója mondott, hogy „ezek az urak be sem teszik lábukat a gyárba és kizárólag az lesz a feladatuk, hogy évenként egyszer a jegyzőkönyvet aláírják”. Ha pedig busás tantiémjüket éppen csak ezért az aláírásért kapják, nem méltóztatik érezni, hogy az ilyen megerőltető munkáért felvett tiszteletdíj milyen aggodalmasan közeljár a büntetőtörvényben említett „jutalom” fogalmához?
Igaz, azt is lehet mondani, hogy ezt nem a hivataluknál fogva teljesítendő cselekményért kapják, de mégis csodálatos az a véletlen, hogy amikor a kábelgyárak igazgatósági tagokat keresnek, az errevaló szakértő férfiakat sorozatosan a MÁV-elnök és a postavezérigazgató személyében találják meg. A mindenkori aktív postaigazgatóra tehát az a megtiszteltetés, hogy nyugdíjazása után ő is helyet foglalhat a gyár igazgatói között abban a díszes társaságban, ahol hivatali elődei már évek óta üldögélnek. A világért sem mondjuk, hogy ez a remény befolyásolhatja őket a vezetésük alatt álló intézmény megrendeléseinek odaítélésénél, de hát az a kényelmetlen büntetőtörvény még akkor is tiltja a jutalom elfogadását, ha a közhivatalnok ténykedése nem jár a hivatali kötelesség megszegésével. A nyugalmazott vezérigazgató urak bizonyára jóhiszeműen fogadták el e nagyjövedelmű szinekturákat! Nem is gondoltak arra, hogy ez a lépésük a törvény tiltó szakaszait érintheti.
Ujból hangsúlyozzuk, ha csak az ő személyükről volna szó, nem is foglalkoznánk az esettel. De meg kell szűnnie végre annak a szokásnak, hogy az egyszerű polgárok fogcsikorgató kenyérgondjai közben vezető állásban lévő közéleti férfiak magas nyugdíjait még ilyen jövedelmekkel is megtetézzék. Különösen akkor, ha e jövedelmek ajándékozói szoros viszonyban állanak azzal az állami üzemmel, amelynek a nyugdíjazott urak aktív vezetői voltak...
Dr. Sebestyén Ernő