A piacon a kereskedelem még valami ősi formában, tarka, festői színekben és hangos elevenséggel folyik. Az emberek idehozzák javaikat, melyeket el akarnak adni. Egyszerüen lerakják a ponyvára, egymás mellé, magasabb kirakatrendezési elvek nélkül. Nincsen pult sem, a modern adásvételi üzem berendezése teljességgel hiányzik, csak a fő elemek vannak együtt: áru, eladó és vevő. A „rezsi” igen kicsiny. Ennek köszönheti a piac közismert olcsóságát. A vevő a szó szoros értelmében csak az áruért fizet.
Éppen azért, mert az áruk együttesét nem egyéni rendszer, vagy egységes kereskedelmi elvek szabják meg, mint az áruházakban, a piac tarka-barka képet nyujt, mint minden, amelyben egyéni szeszély és véletlen összevisszaság van. A szinek zuhataga között jár az ember. Minden kitárva, szineit és formáit szabadon láttatva hever a földön. Az emberek összevissza hömpölyögnek, a piaci élet hagyományos kötetlenségével. Megnézik az árukat, hangosan birálnak, éles megjegyzéseket tesznek, kiméletlen, barbár elevenséggel folyik a kezdetleges kereskedelem. Más kereskedelmi üzemekben már kihalófélben van az alku, itt még tobzódik. A levegőt átható zaj tele van alkudozások foszlányaival. A nagy vásárokon külön „alkuszok” vannak, akik a vásárlók számára dijazásért alkusznak, lebonyolitják ezt a lélektanilag oly nehéz és kimeritő üzletet.
Vidéki vásárokon gyönyörködhet az ember a népmüvészet termékeiben is. Rajtuk ősi motivumokkal termékeny izlés nyomait látjuk. A városi ember müértően turkál e kincsek között, mint aki a természetadta csodák értékét ismeri, mert ismeri a mesterkélt dolgokat is, melyeket minden szenvedélytől lekopasztott szakértelem és pontos gépi munka termel.
A városi ember megveszi a kendőt vagy a párnát, nem „használatra”, a szó tárgyilagos értelmében, hanem lakásának diszitésére, irodai berendezéseken s utcai jeleneteken rongált szemének üditésére. A modern iparmüvészet nem tudja felülmulni e kendőket és korzókat. Csak pontos másolatokat tud késziteni róluk, melyekből mégis, ugy érezzük, hiányzik valami.