Irta Kovács Alajos dr., államtitkár, a Központi Statisztikai Hivatal ny. elnöke

A képviselőház most tárgyalta a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló törvényjavaslatot, amely tudvalevőleg felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy az egyes iparágakban a legkisebb munkabéreket megállapitsa. Megszabja továbbá a törvényjavaslat a heti munkaidő maximumát, a munkásokra nézve 48, a tisztviselőkre nézve pedig 44 órában.

Annak a régi küzdelemnek, amely a munkások szociális viszonyainak javulását tüzte ki célul és amelynek sikerét minden jó érzésü ember csak őszinte örömmel üdvözölheti, egy ujabb fejezetét nyitotta meg a kormány ennek a törvényjavaslatnak a benyujtásával. Tudjuk, hogy általános közgazdasági érdekekbe és igen sok magánérdekbe fog beleütközni ennek a törvénynek lelkiismeretes és maradéktalan végrehajtása, de nem lehet előre kitérnünk, ha szivünkön viseljük magyar munkásnépünk jólétét és emberséges megélhetését.

Hogy milyen nagy szükség volt erre a törvényre, azt néhány adattal kivánjuk megvilágitani olyformán, hogy az 1930. és 1935. évi adatokat hasonlitjuk össze a Központi Stat. Hivatal kiadványai (Évkönyv, Havi közlemények) alapján. Kezdjük a munkabéreken. Az OTI-nál biztositott munkásoknak száma a napibérosztályok szerint részletezve van és minthogy az egyes napibérosztályok átlaga is adva van, beszorzás utján meg lehet állapitani az összes biztositott munkások és háztartási alkalmazottak átlagos munkabérét is. Ily módon kiszámitva a biztositottak átlagos napibérét, 1930-ban 3.26 pengő napibér átlagot kapunk. Öt év mulva, 1935-ben, ez az átlagos napibér már csak 2.59 pengő. Az átlagos napibér csökkenése e szerint 67 fillér, arányszámra átszámitva 20.6%. Ennyivel csökkent tehát az átlagos napibér az összes ipari és kereskedelmi munkásoknál. A tisztviselők itt nincsenek beszámitva.

Hasonló számitást tehetünk külön a gyáripari munkásokra vonatkozólag.
Itt az évi átlagos kereset van megadva minden évre vonatkozólag; ezeket az adatokat a Statisztikai Hivatal a Havi Közleményekben szokta közzétenni. E szerint egy gyári munkás átlagos évi keresete 1930-ban 1.497 pengő, 1935-ben pedig már csak 1.149 pengő. A csökkenés ez alatt az öt év alatt nem kevesebb, mint 23.2%.

Meg lehet állapitani ezekből a számokból először is azt, hogy a gyári munkások átlagos évi keresete jóval magasabb, mint a kisipari munkásoké, mert ha az OTI-ban biztositott összes munkások is bentfoglaltatnak, fentebb kimutatott átlagos napi bérét 300 munkanapra átszámitjuk, 1930-ban 978, 1935-ben 777 pengő évi kereset jön ki, holott maguknak a gyári munkásoknak évi átlagos keresete, amint láttuk, a mondott két évben 1.497, illetőleg 1.149 pengő. Másodszor meg lehet állapitani adatokból azt, hogy a gyári munkások munkabércsökkenése az utolsó öt év alatt jóval nagyobb volt, mint a kisipari munkásoké.

A munkabér csökkenése természetesen még nagyobbnak tünnék fel, ha a kiinduló pontnak nem az 1930, hanem a gazdasági konjunktura delelőjén álló 1929 évet vettük volna. Felmerül a kérdés, mennyiben volt jogos a munkabérleszállitás a létfenntartási költségekhez viszonyitva? Azt látjuk, hogy 1930 végén a létfenntartási költségek indexszáma 99.7 volt, (1913-at 100-nak véve), 1935 végéig viszont az indexszám 93.3%-ra csökkent, csupán 4.4%-kal.

A létfenntartási cikkek olcsóbbodása tehát mindössze 4.4%-os munkabércsökkenést tett volna indokolttá, ezzel szemben a munkabérek, az ipari és kereskedelmi munkások bérei 20.6%-kal, magában a gyáriparban pedig 23.2%-kal csökkentek. Ha most figyelembe vesszük azt, hogy 1935 óta a létfenntartási költségek indexe ujra erőteljesen emelkedik s ma már a 102-t is meghaladja, tehát több mint 2%-kal magasabb, mint 1930 végén volt és viszont nincs tudomásunk arról, hogy ezzel kapcsolatban a munkabérek 1935 vége óta ehhez képest jelentékenyen növeltettek volna, be kell látnunk, hogy az ipari és kereskedelmi munkásság helyzete ma a munkabérek szempontjából legalább is 20-25%-kal rosszabb, mint öt évvel előbb volt.

Mellékesen jegyezzük meg, a gyáriparunk termelési értéke 1930-ban 2492 millió pengő volt, 1935-ben pedig 2201 millió pengő. Ha a termelési értékből levonjuk a felhasznált nyersanyagnak és a kifizetett munkabéreknek értékét, 1930-ban 1170 millió pengő nettó termelési értéket kapunk, 1935-ben pedig hasonló számitással 976 millió pengőt. Konstatáljuk, hogy a magyar gyáripar nettó termelési értéke csupán 16.6%-kal csökkent, tehát minden valószinüség szerint hasonló arányban csökkent a tiszta jövedelmezősége is, még ha figyelembe vesszük is, hogy a gyáriparnak most valamivel nagyobb adó- és egyéb terhei vannak. Ezzel szemben a munkabéreket, amint láttuk, 23.2%-kal szoritotta le a gyáripar. Nem akar ez vád lenni a magyar gyáripar ellen, amelynek érdemeit el kell ismernünk népfölöslegünk elhelyezése és közgazdaságunk fejlesztése szempontjából, csupán mementónak hoztuk fel, hogy a gyáripar igyekezzék az eddiginél több szociális érzéket belevinni munkájába.