Igen, mozog a föld, megmozdult a magyar föld, amelynek színén a júniusi nap most érleli a kalászt. Ebből a kalászból egyre nagyobb tömegnek jut semmi vagy kevesebb, mint amennyi emberhez méltó élethez elég s ez, meg még egy jelenség mozdította meg a magyar földet.

Ez a jelenség az a furcsa dolog, hogy magunknak, másnak is úgy számítunk, mint agrárország, a törvényhozásban, a törvényhatóságokban csak a földbirtok, a mezőgazdaság szava hallatszik s adó- és kereskedelempolitikánkat is agrárszempontok igazgatják.

Közben páratlan gyorsasággal alakulunk át ipari országgá, bent az országban, de külkereskedelmünkben is az iparnak egyre nagyobb a szerepe, az adóból egyre nagyobb részt visel, s bár szerepük az országos politikában olyan alárendelt, mint a rendi diétákon volt a városok képviselőinek, mégis csak lehetetlen, hogy az ország egyik fele a technika legmodernebb eszközeivel, a mai verseny diktálta szédítő iramban termel és fejlődik, addig a másik fele tempósan, régi módon élje tovább a maga életét.

Ha figyelmesen végigolvassuk a költségvetési vita beszédeit, ha egy nevezőre próbáljuk hozni azt, amit a legkülönbözőbb pártállású, származású s foglalkozású szónokok elmondottak, akkor megállapíthatjuk, hogy a hosszú vitának lényege és veleje egy:ha élni és fejlődni akarunk, ki kell emelni nyomorúságából a földnélküli zsellért s a földmunkást, tisztes emberi módot adni a gazdasági cselédnek, ipari munkásnak s magánalkalmazottnak. Ebben valamennyien megegyezünk, jobbszéltől balszélig, költőtől bankárig, csak abban nincs egyesség, ki fizesse a költségeket?

Azoknak a reformoknak a költségeit, amelyek első lépés gyanánt most következnek, tehát a beruházási javaslat és az öntözési javaslat fedezetét, valamint azokat a kiadásokat, amiket az új magánalkalmazotti törvény jelent az iparnak, a kereskedelemnek, a szabad foglalkozásoknak, túlnyomó részben tehát a városi lakosságnak kell viselnie.

Szerves adóreform helyett a pénzügyminiszter úr egyelőre csak egyes adónemek alaposabb kimunkálását valósítja meg, ami annyit jelent, hogy a társulati adó után belátható időn belül következni fog a jövedelmi adó „kimunkálása”, hogy a többletből a növekvő reformköltségeket a kormány fedezni tudja.

De ismételjük, dőreség azt hinni, hogy az ország s nemzet egyik fele szigorú, európai rend szerint adózik, köteles munkásait, alkalmazottait emberi módon fizetni, nekik fizetett szabadságot adni, baleseti, betegségi s öregségi biztosításuk költségeihez hozzájárulni, minimális munkaidejüket tiszteletben tartani, míg az ország s lakosság másik felében zavaros és tisztázatlan, elavult kataszteri rendre alapított adórend terpeszkedik, s a munkásság, cselédség, agrárproletariátus élete olyan szürke, reménytelen és alacsonyrendű, hogy aki csak kissé távol él tőle, el se hiszi, hogy az ilyesmi ma még lehetséges.

Sem indulat, sem előítélet senki ellen bennünket nem fűtött, amikor évek hosszú során át követeltük a reformokat, amelyek ma lassan, lépésről-lépésre talán mégis megvalósulnak, de meg kell mondanunk azt a szociális és pénzügyi labdajátékot, ami itt folyik, nem igen lehet megismételni!

A labdát most az iparnak, kereskedelemnek, orvosnak, mérnöknek, ügyvédnek, tisztviselőnek kellett elkapnia s viselniök kell a növekvő terheket, de hamar visszarepül a labda azok kezébe, akik most elhajították s rövid idő választ el bennünket egy igen gyökeres, igen kemény agrártörvényhozástól. Nem vagyunk már tiszta agrárország, iparosodó ország vagyunk, amelyben a mezőgazdaságnak alkalmazkodnia kell a szociális és fejlődési ütemhez. Ezt jól jegyezzük meg!