Páris, julius hó

Az átlag-látogatónál, aki felületes impressziókat keres csak a párisi világkiállitás hetvenegynéhány pavillonjában és aki nem kutatja a tetszetős mondanivalók mögött a lényeget – mondom, ennél az átlagos látogatónál, aki milliós példányszámban fordul elő a világkiállitás roppant területén, a magyar pavillon határozott sikert aratott. Ha kicsit üresek is ezek a termek, ha nem is mondanak el sokat a magyar életről, legalább az, ami van, áttekinthető, tetszetős, mondhatnám: felszinesen elegáns.

A kiállitás kifejezett célja az, hogy bemutassa a müvészet és technika szerepét a modern életben. A magyar palotában a hangsuly a müvészeten van; ebből adunk eleget és jót. A technikai vivmányokkal nem nagyon fárasztjuk a nyájas vendéget; viszont ez a nyájas idegen, aki a technikától minden alkalmazott formájában nyomasztóan nagy tömeget kap a többi nemzetek csarnokaiban, szivesen pihen meg a magyar pavillon hüvös és finoman müvészi hatásu termeiben.

Kap egy pár megkapóan megkomponált Aba-Novák falfestményt, egy festett ablaküveg kompozíciót, amelyre büszke lehet alkotója. Árkay Erzsébet, a népmüvészet néhány szinpompás darabját és egy pár fotográfiában izelitőt Budapest ezer szinéről és romantikájáról.Monsieur Durand, Mister Jones és Herr Müller ezek után megelégedetten távoznak a magyar pavillonból, a kijáratnál benéznek a parasztszobába és hogy fenékig üritsék a magyar romantikát, az étteremben megisznak egy pohár tokajit, miközben a jelenlevő cigánybanda a legtüzesebb csárdásokat ropja.

Hanem az, aki egy nemzet reprezentativ kiállitásától valami lényeget is vár, aki ennek a nemzetnek az életét, technikai civilizációját szeretné megismerni, kicsit meghökkenve áll meg a magyar pavillon utolsó termében. A technikai civilizációból nem látott semmit, az alkalmazott technikának szinte nyoma sincs; az ipar tüntetőleg, nyomatékosan maradt távol ettől az egész kiállitástól.

Aki gazdasági fogalmakban gondolkodik, – és vajjon ki nem nézi a világot manapság többé-kevésbé a nemzetgazdász szemüvegén keresztül? – annak menthetetlenül és kikerülhetetlenül az az impressziója: ez az ország gazdaságilag meglehetősen primitiv életet él; ipara ugyszólván nincs; mezőgazdaságban a gépi munka majdnem ismeretlen; állattenyésztése sokkal nagyobb szerepet játszik az ország gazdasági strukturájában, mint ipara; gyümölcstermelése és borászata kitünő; a kihangsulyozott romantika mögött egy primitiv, szinte kizárólag őstermelő gazdasági élet huzódik meg, amely a maga termelési módszereivel messze elmarad akár Kanada, akár Dánia mögött.

A hangsuly tehát, amint látjuk, nem azon van, ami ott van a magyar pavillonban, hanem legelsősorban azon, ami nincs ott. Nincs ott a magyar ipar: titokzatos és érthetetlen okokból maradt távol mindaz, amit Magyarországon az ipar az utolsó huszonöt év alatt teremtett. Fenntartottak ugyan egy termet a magyar iparnak is, de ez a terem tisztán és kizárólag a Goldberger-gyárak terme. Nyoma sincs annak, hogy Magyarországon a textiliákon kivül egyéb iparágak is vannak; a turisztika termében meghuzódik ugyan szerényen a Ganz-Danubius egyik vasúti kocsijának miniatür változata: de ez az egész. Méltóztassék ehhez hozzávenni azt, hogy a párisi világkiállitás kifejezetten és határozottan a technika szerepét óhajtja bemutatni a modern életben és azt, hogy negyvennégy nemzet kihangsulyozottan a maga technikai fejlettségét próbálja bemutatni a világnak.

A magyar ipar távolmaradása tehát nem egyszerü hiányt jelent, hanem igen sulyos tehertételt, mert hiszen azt bizonyitja, hogy Magyarország ipara mélyponton van, teljesen kezdetleges stádiumban: annyira nem kiállitásképes, hogy el se lehetett hozni Párisba. A juhok, a versenylovak és a „Hangya” mellett nem jutott hely például a magyar vasgyáraknak, a magyar cukoriparnak, a vegyiparnak, amelynek exportja pedig évenként ugrásszerüen emelkedik; kiderül, hogy mezőgazdasági ország létünkre nincs mezőgazdasági iparunk; egyáltalában semmink sincs, csak egyetlen hatalmas és valóban elsőranguan teljesitőképes textilgyárunk: az egyetlen, amit Párisba el tudtunk hozni.

Ez a negativ mérlege a magyar pavillonnak, ez a deficitje a mi kiállitásunknak, amelynek titokzatos rugóit nem lenne érdektelen kinyomozni.

Miért nem került el a magyar ipar a párisi világkiállitásra?
A magyar élet iparellenes tendenciáját óhajtotta-e demonstrálni itt valaki vagy maga a magyar ipar nem volt hajlandó arra az áldozatra, hogy reprezentáns áruival megjelenjék a világkiállitáson? Akárhogyan is történt, sulyos hibája a magyar kiállitásnak a magyar iparnak ez a meglepő távolmaradása.

Ha fájdalmas is az, ami nincs a párisi világkiállitás magyar pavillonjában, annál örvendetesebb az, ami van. A magyar ipar számára fenntartott termet egyedül és kizárólag a Goldberger-cég kiállitása foglalja le. Selymeknek, textilanyagoknak, szineknek és vonalaknak szemkápráztató bősége fogadja a látogatót: az, amit kap, nemcsak kvalitásban és változatosságban kitünő, hanem rajzban és szinben is meglepő és uj. Mondjuk itt meg mindjárt, hogy a Goldberger-cég, amikor ezt a mintakollekciót kiküldte Párisba, kétségkivül tudatában volt annak, hogy nehéz területre merészkedett: hiszen pont ez a terület az ő területe, az, amiben a franciáknak monopóliumuk van, amiben utolérhetetlenek és tökéletesek. Ennek dacára Goldbergerék tudtak ujat produkálni és ujat hozni.

A látogató hölgyközönség érdeklődése a legjobb fokmérője a Goldberger-terem osztatlan és komoly sikerének: a magyar pavillonnak ez a terme az, ahol a legtovább időznek és ahol állandóan van közönség. Az összehordott anyag ötletes, szinpompás, müvészi hatásu. Buday-Goldberger Leó, aki negyedik hete tartózkodik Párisban, hogy a magyar ipar termének berendezését személyesen ellenőrizze, nemcsak a saját gyára számára végzett nagy és igen komoly munkát, hanem igyekezett menteni azt, ami menthető: ő készítette el a saját költségén a termet diszitő falfestményt, amely – Kontuly M. müve – a magyar ipart szimbolizálja és mutatja be.

Azt kell mondanunk, hogy a kiállitási bizottság és az egész magyar ipar a Goldberger-gyárra háritotta át azt a nobile officiumot, hogy Magyarország iparát reprezentálja a párisi világkiállitáson. Elismerés és köszönet illeti ezt a magyar gyárat, hogy ezt a feladatot vállalta és külön elismerés azért, hogy ilyen sikerrel végezte el. A magyar kiállitásnak kétségkivül egyik legnagyobb sikere a Goldberger-terem és hogy gyakorlatilag ez a legnagyobb siker, ezt talán mondani sem kell.

Bőségesen és gavallérosan gondoskodott a magyar pavillon az őstermelésről is: de itt természetesen azzal a handicappel kell megküzdenie a magyar kiállitásnak, hogy a szomszédban ott van Dánia palotája és egy kőhajtásnyira Kanadáé: amint a magyar őstermelés nehezen birkózik meg a dánnal és a kanadaival, ugy a magyar kiállitás is. Mindenesetre ez az a pont, ahol a magyar kiállitás megállta a helyét tisztességgel és becsülettel. Gyakorlati eredményt persze nem igen várhatunk ettől a derekas erőfeszitéstől, hiszen – sajnos – a magyar mezőgazdasági cikkek exportja nem a termékeink jóságától, hanem egészen más tényezőktől függ.

Annál inkább lehet komoly gyakorlati eredménye az idegenforgalmi kiállitásnak, főként Budapest termének. A főváros idegenforgalmi érdekességeit, fürdőit szemléltetően és okosan mutatja be ez a terem. Meggyőződésünk szerint jóval több helyet kellett volna szentelni Budapestnek és talán fel lehetett volna áldozni valamit magából a turisztikai teremből, amelytől gyakorlati eredményeket jóval kevésbé lehet várni; tudomásul kell végre venni, hogy idegenforgalmi szempontból Magyarországot ezidőszerint Budapest jelenti és Balatonfüred a maga egyetlen valamirevaló szállodájával, egész primitivitásával nem idegenforgalmi attrakció. Különösen akkor nem, ha a szomszédunkban Tirol, Svájc, Itália és a francia tengerpart csalogatja az idegent.

Ezeknek az apró szépséghibáknak dacára a magyar pavillon határozott siker a párisi világkiállitáson. Hogy nem nagyobb és nem átütőbb a siker, azt a magyar ipar távolmaradása okozza.