Dehogy vagyok életunt, imádom az életet - mondja Körley László, aki most követett el huszonötödször öngyilkosságot

Sápadt, sovány, középtermetű fiatalember. Nyitott, orvosi köpeny van rajta, ezalatt rengeteg géz, vastag, bonyolult keresztkötések: vasárnap délután engedték el a Rókus kórházból, ahová három nappal ezelőtt vitték be, mert harakirit követett el, borotvával felvágta a hasát.

Négy polgárit végzett, három évet a technológián, képesített rézműiparos, huszonhatéves.
Huszonöt öngyilkosságot követett el, egy esztendő alatt!

Másfél évvel ezelőtt felszámolt az a váciúti csavargyár, ahol dolgozott, azóta nem tud állást kapni, ezért követi el az öngyilkosságsorozatot.
- Tetszik tudni, cserkész voltam,- panaszolja szomorúan – a Bangha páter cserkésze, nem akarok lopni menni, inkább meghalok.
Azután az öngyilkosságokról beszél:
- Egy évvel ezelőtt a Dunába ugrottam, akkor kihúztak. Azóta hatszor ugrottam a Dunába, egyszer hajóról, hiába volt minden, mindig kimentettek. Sokszor ittam mérget, felvágtam az ereimet, egyik vesém hiányzik, a félgyomromat kivették, tele vagyok ezüstcsövekkel és műszerekkel.
Furcsán, nehezen, akadozva beszél. Megkérdezzük, ez miért van:
- Ja igen, egyszer lúgot is ittam, ezt elfelejtettem mondani.
- Mondja Körley úr, de őszintén, - kérdezzük tőle- hangulatkeltésből, komédiából követi el ezt a sok öngyilkosságot, vagy tényleg nincs szerencséje?...
Izgatottan feleli:
- Nem kérem, tessék elhinni, igazán nincs szerencsém! A múltkor leugrottam egy Erdélyi uccai ház harmadik emeletéről. Ez csak biztos tipp, ugyebár? Tessék elképzelni:
fennakadtam a rácson a tűzoltók szedtek le. Hiába – sóhajt nagyon – nincs szerencsém sem az életben, sem a halálban...
- Életunt?
- Dehogy! Imádom az életet, - feleli határozottan.- de hát mit tegyek, - teszi hozzá szomorúan- ha az élet nem szeret engem...