József Egyiptomban

Thomas Mann regénye

Goethe az önéletrajzában fiatal szenvedélyéről, a bibliai tanulmányokról szólva, kedvtelve mondja el újra az ismerős régi történeteket, az ismétlés és újraélés örömével. Különösen József, a "higgadt és tisztafejű" élelmes ifjú érdekelte, akinek életéről prózai elbeszélő költeményt is próbált írni. "Ez a mesterkéletlen elbeszélés nagyon bájosan hat, csakhogy szerfölött rövidnek érezzük, s az ember mintegy kedvet kap arra, hogy részletesen kiszínezze."

Thomas Mann bizonyára ismerte a goethei helyet és ismerte az utánköltés és kiszínezés csábító érzését is. Olyan író, mint ő, akiben a mesterség vérré vált és aki számára a képzelet már alig tartogat meglepetést, az ínyenc hálájával nyúlhatott az új élményeket ígérő feladat felé; alakítani a meglevőt, újra elbeszélni az időben egyszer már önmagát elbeszéltet, magyarázni a változhatatlant.

A kísértés elsősorban mesterségbeli volt, írói próbatétel és csak másodsorban a távoli, a misztikus anyag izgalma. Művészi pályáját akarta betetőzni, igénybe venni összes eszközeit és tartalékait a hatalmas vállalathoz, nem pedig alámerülni mint annyian mások, a könnyű mámort adó exotikumban. Az ő számára a mitosz eszköz és nem végcél; így lesz példaadó a műve és remekmű.

Kristályos tisztábban kevesen írtak a legtitokzatosabb dolgokról; érzi az alkotó kötelességét, hogy számot adjon megszállottságáról és a mitikusat érzékeltetni is tudja, ne csupán jelezze elragadtatott félhangokkal. Aminthogy a legnagyobb misztikusok, pl. Szent Teréz, leírásaikban kínos pontossággal, nyárspolgári aprólékossággal elemzők és csak a Swedenborgok, az álpróféták, lírizálnak ködösen és tárgytalanul az élményeik felett. Mann miszticizmusa nem irracionális a szó ma divatos jelentésében és nem racionális az elavult, lapos, mindent megmagyarázás értelmében, hanem reális.

A gondolkodó figyelmével, a művész kegyeletével nézi az örök mitoszt, lélektani jellegét, történeti lényegét próbálja megragadni és a regényíró önzésével használja fel saját műfaji céljaira. Minden problémája két síkon érződik, a valóságos élet és az irodalom területén; a mitosz eredetének kérdése egyúttal a regény időproblémája is. A felelet egyszerre bogozza mind a kettőt.

"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy talán feneketlennek kellene mondani?" - kérdi regénytrilógiája elején az időről. Fövenykulisszák tagolják új meg új kezdetre, látszatkezdetekre, amelyeket csak történeti érzékünk lát valóságosaknak. Elképzelhető olyan érzéklés és a bibliai ősatyáké ilyen lehetett, amely számára a kulisszák egybeolvadnak; a közeli és távoli múlt egybefolyik, nevek és mondák ismétlődnek, a hagyományt talán az apa indította el, talán egy egészen régi ős.

A történet, ami "szép beszélgetések" szárnyán átszállott a jelenre, esetleg pontosan ismétlődik, engedve a példa vonzásának. Ahol az eredeti sem eredeti, ott nem fontos a kiszámítható idő, az egykor és most egybefonódik, hiszen az új csak törvényszerű felújítása a réginek. "Mert útunk mindig nyomokon visz és minden élet mitikus formák kitöltése jelennel."

A mitosz értelme tehát az, hogy ritus, félig tudatosan, félig öntudatlan hittel vállalt szerep, amely nem veszejti el az egyéniséget, ellenkezőleg sarkalja, feltüzeli, hogy méltóvá váljon a hagyomány hordozására. Ábrahámot játssza meg magában a kései utód, sietni parancsra és személyes becsvággyal, kalandjait újraéli tétovázó és bizonytalan formában, de rendíthetetlen bizonyossággal a végső hasonlóság iránt. Félig játék, félig kényszer, félig véletlen, félig jelkép a jelen élete.

A jelképben csak félig hisznek, de teljes lelkükből tisztelik. A zsidók a pusztában vonulva tudták, hogy portölcsérek futnak előttük, naptól átvilágítva. Mégis jelentősen és megtisztelve mondották: "Tűzoszlop halad előttünk". József már írónikusan néz sok mindent, amire szülei borzadva tekintettek; mégis szimbolikusnak, ősi formákat ismétlőnek érzi ő is az életét és a válságokon keresztül magasabb szerepet betöltőnek a sorsát.

De ahogy hőse a sokszor hallott emlékezést, úgy tekinti az író is jelenben formálónak az átszármazottat, amaz az életében, ő a művében. Állandó játékot űz a ténnyel, hogy a történet egyszer lezajlott, majd elbeszélte magát a szent hagyományban és most újra elbeszélődik az ő tolla által. "Mert minden, ami történik, történetté válhat és "szép beszélgetésséť és könnyen lehet, hogy mi is egy történetben vagyunk. Azért vigyázz magadra és csínján bánj mondáddal, hogy ne légy benne rémalak és a bűn anyja" - próbálja József lebeszélni szenvedélyéről Putifárnét. "Helytállott a mondájáért" dícséri meg a törpe Józsefet.

Nemcsak a múlt és jelen fövénykulisszái omolnak össze az ilyenfajta mondatokban, hanem a megírtnak és megtörténtnek, a régi és új írásnak, az egyszeri valóságnak és az örökké megújuló képzeletbeli változatnak határai is. A mitosz-ritus az irodalom síkjára áttéve így válik az írói szerepbetöltés színjátékává; az ő hivatása, amint öniróniával emlegeti, félelmes fordulatokkal bizonytalanná varázsolni a mindnyájunk számára megnyugtatóan és véglegesen ismertet. Rettegjünk Józsefért, noha egyébként tudjuk, hogy minden jóra fordul körülötte, - ez az írói ritus célja.

Hősei nemcsak sorsukkal szerepbetöltők, hanem jellemükkel is. Keleten vagyunk, patriarchális világban, mindenkit elsősorban a mestersége jellemez. Jákob sokrétű egyéniségében szent ábrándjai mellett uralkodók a ravasz üzleti vonások, az izmaelita kereskedők szinte vallásos szertartásként végzik kalmárszerepük örökegyforma formuláit. Potifár a tökéletes udvaronc, Mont-kav az eszményi háznagy, mindegyik tudatában is van a saját lényegének, aszerint viselkedik, és ami a legfőbb, aszerint beszél is.

Végesvégig egyetlen természetes párbeszéd nincsen a könyvben; azt mondják fel, mit az adott helyzetben, állásban, rangban mondani illene, mint régi képeken a szájakból futó szalagok. "Cikornyás beszédť az elemük, halasztgatás és finomkodás, a fölösleg királyi játéka, egyben lényegük kifejeződése, entelecheia-beszéd, ahol maguk igazítanak helyre minden hozzájuk nem illő kisiklást.

Mesteri kis szónoklatok, amelyek József lírai köszöntőiben és a Mont-kavtól búcsúzkodásban tetőződnek, valószínűtlen, patetikussá fokozott, íróniával ellensúlyozott beszélgetések, nem feltárulások a régebbi, naturalisztikus értelemben, hanem összefoglalások önmagukról, magasabb leckefelmondások. Kaján és modern thukydidesi eszközök.

Ahogy a jellemek és a beszéd, úgy a táj- és a környezetrajz is nem a valóságában, illetőleg nem csupán a valóságában, - mert hiszen az elemek a leghívebbek és bámulatos méretű tudáson nyugszanak, - lép a regény világába, hanem kifinomult receptként, stílizált kellékként, hasonlóan a tizenötödik századi képek hátteréhez. Flaubertnél az archeológiai anyag festőien zsúfolt és önmagáért való, itt könnyebben kezelt, játékosan odavetett és sűrű képzettársításokat idéző.

József bevonulása Egyptomba - Izrael mindenkori helyfoglalása a befogadó országban, de ugyanakkor a föld népi-ősi erőitől elszakadtak beilleszkedése a nagyvárosi civilizációba; az ősmúlt egy kicsit a tizenkilencedik század, Egyptom Németország és József a többi között a polgárból művésszé finomult író is. A motivumok átlátszóan szövődnek, felkeltve aktualizáló képzeletünket. On városában az absztrakt tudományosság, Menfében a proletárok tömege, Vézében (Thébában) a gazdagság adja meg a nagyvárosi és modern ízt, egész Egyptomban az irodalmi levegő, a betű nagyrabecsülése.

Potifár civilizált házatája, a "népi-jámbor, megtartó" Amun és a nagyvilági-nyájas pillantású, idegenszerető Atum-Re isten ellentéte, a liberális fáraó, József fokozatos emancipálódása - a szerelmi történet ezekben és száz más célzásban szélesedik ki a modern polgárosodás elegiájává. Oly messze van már a tegnap, hogy bátran azonosítható az eltemetett egyptomi múlttal?

A szabadszellemű Egyptomban József, aki maga is "harmadik nemzedék", késői, elpuhult ivadék, egyszerre otthon érzi magát; apja, Jákob csak iszonyattal és kérlelhetetlen elutasítással tudott a bűn országáról beszélni. Ám József minden hajlékonysága mellett mégis örökölte az apai szigort és a döntő pillanatban elutasítja a kísértést. A hagyomány erősebb, mint a kultúra beolvasztó ereje.

Fönntartással és őszinte odaadással, szerető alkalmazkodással és egy magasabb szolgálat tudatával illeszkedik be József, a zsidó, a környező társadalomba, amely a befogadó idegen test reakcióit is végigjátssza különféle személyeiben. A zsidóság maga is áttörte a mulandóságot és a jelenig hozta el egyptomi ősiségét; ugyanakkor mai tulajdonságaik és sorsuk akadály nélkül ültethető vissza a régmúltba. Mann bőven él is a burkolt célzásokkal.

Kíméletlen és felmagasztoló; amit ír róluk, antiszemita, ahogy ír, filoszemita, végzetüket tragikusnak látja, de nem egész indokolatlannak. Józsefre egyformán jellemző a ráheli bánatos, megnyerő tekintet és az önfeledt dicsekvéssel, akaratlan-kihívón viselt tarka köntös, amely első balsorsát felidézi, megérdemli a dicsőséget, de a megújuló verembehullást is; ez körülbelül a végső mérlege.

Szerencsére, ahogy végső állásfoglalást sem, úgy az utalások mellé lekötődést sem találunk a regényben: sokkal hajlékonyabban, százszínű csillogással áramlik, egyetlen célhoz igazán híven: az ábrázoláshoz. Hőséhez is dédelgetve tér vissza az írói képzelet és stilizáló kedvvel nem a bonyolultban, hanem egy-egy hálás aspektusban keresi a lélekábrázolás alapját.

József rokonszenves fiatalember, a Hans Castorpok manni családjából, akinek lelkében annyi sem történik, mint a varázshegyen szemlélődő elődjében; egyszerűen szép, okos és teljesülni hagyja az eseményeket. Potifárné is sokrétű elemzés helyett néhány kínálkozó vonással megrajzolt; nem hetaera, de az önuralmát fokozatosan elvesztő, tébolyba zuhanó tisztességes nő, akire még írónikus-komoly mentséget is talál az író: kénytelen szűzességben élt házasságában. Az alapjában egyszerű lélekrajz azután a dekorációkkal teljesedik ki káprázatossá.

Maga a szerelmi történet sem a régi módszer szerinti lélektani kísérlet, a valóság megfigyelése, hanem egy halasztgatásokkal, kitérésekkel, formai indázásokkal önmagáért bonyolított játék, szerelmi rituále a függés, hódolás, vágy, bűvölés egymásután lejátszott színjátéka. A legtermészetesebb helyzetekben egyszerre minden természetellenes lesz, ünnepélyes, dekoratív mozgású, akár a nagy operákban; még a mellékalakok, a két öreg, a két törpe is szinte színpadi buffonokként kapcsolódnak a cselekvésbe.

József megjelenik a hölgyvendégségen és Potifárné barátnéi a szépsége fölötti meglepetésükben mind az ujjukba vágnak, úgy hogy vérük patakban omlik - a legendának ez az ékítményes, perzsa változata méltó környezetben van a regényben. Szemünk előtt barokkizálódik a műfaj, amit annyira reálisnak szoktunk meg, válnak fényűző fölösleggé évtizedek küzdelmes eredményei. Ami fegyver volt, ma ékszer; így, ilyen szépen halnak meg korok és stílusok.

Persze Mann mindentmerése és mindent elérni tudása kell ahhoz a fogáshoz is, hogy a csábítás főjelenetében selypítve beszéltesse az asszonyt. "Hájj vejem!" - nyöszörgi Potifárné, aki nyelvébe harapott bűnös vágyában és "Med fodom őt ölni" - teszi meg pöszén félelmetes javaslatát a férj eltávolítására.

A dísz, amely kettejük lángoló párbeszédét bekígyózza, elsúlyosodnék, ha nem lebegtetné hatalmas és művészi írónia, a minden barokk pátoszban ott bujkáló játékosság. Már a Zauberbergben kiemelődött a szerelmi vallomás a valóságból, mert francia nyelven szólalt meg a német könyvben, az idegen nyelv valószínűtlen légkörével semlegesítve a szavak túlvalódi, túlközeli értelmét.

Most groteszk ráadással a selypítés játssza ezt a stílizáló szerepet, egyszerre éreztetve a fájdalmas-gyönyörteljes felmagasztulást és a tragikus-nevetséges megalázódást, a szerelmi harc elválhatatlan érzéseit. Még hozzá itt a nő a kezdeményező, akinek fonák helyzetét még jobban aláhúzza gyerekes testi fájdalma. Az ábrázolás fölényes és mégis szeretettel teljes, pillanatra sem karikatúra; a művészi egyensúly csodája.

Az érzelem eltompult a mai szerelmi jelenetekben és vele együtt elkerülhetetlenül az erotika is. A realizmus végletekig vitte a részletezést; egyre erősebb izgalomra van szükség, hogy a képzelet kigyúljon. A bemutatást nem is lehet már tovább fokozni; a szemek mindent láttak, a képzelet mindent bekalandozott. Marad a vizuális hatás helyett az akusztikai; a nevénnevezés pillanatnyi idegütése Lawrencenél, vagy a tisztátalan szavak gomolygása a József-regény szerelmi varázslásában.

Potifárné néger szolgálója kutyát áldoz, hogy úrnőjéhez kerítse a makacs fiatalembert, s amíg utálatos szertartását végzi, szárnyas szavakkal is idézi az alvilági istennőt: "Rémalaknak szidlak, te szuka, és szajha, gennyes szemű, éji lidérc! Boszorkánygomba, maszatos pokolcsoroszlya, dögtelepek lakója, ahol csúszol és mászol és csámcsogva dögcsontokat rágcsálsz.

Meggebedése közben te csalod ki az akasztottból az utolsó kéjt és nedves öllel a kétségbeeséssel bujálkodsz s hozzá ijedős vagy, kicsapongásba gyöngült és elernyedt, minden fuvallat megremegtet, kísértetet látsz s gyáván érzékeny vagy minden éjszakaival szemben". Huysmans bizonyára sápadtan írígyelné a modern satanizmus pompáját; a századvégi még túlságosan naív volt.

Mindehhez elsősorban stílusra van szükség és Mann tobzódik a képességeiben. Nyelve a szóteremtéstől a mesterségesen nyújtott körmondatokig, a cikornyástól a tirádáig, belső íróniától a szárnyalásig, rejtett utalásoktól a nyers szókimondásig minden lehetséges eszközt megvalósít, pontos és körülíró, egyszerű és végletekig mesterkélt, hihetetlenül gazdag. Fordítására vállalkozni egyszerre izgató és félelmetes.

Sárközi György fordításában nem csak a nehézségek páratlan leküzdését élvezzük, a tökéletes símulást, hanem az önálló alkotó gyönyört is, saját kifejező készségének próbáratételét, fojtott nyelvi képzeletének dús felszakadását. Értelmen és szófestésen túl a ritmikus tagolásban remekel; a szövevényesen torlódó mondatok, zenei szólamok csorbítatlan szépségben kerülnek ki a keze alól. Nem túloz és nem marad alul; bámulatos munkát végzett.