A forrás
Mint ahogy a görög dráma a dionizoszi misztériumból, úgy született a japán szó-művészet az archaikus vallási táncokból. A szertartás ritmusa epikává sűrűsödött, a melódia költészetben olvadt fel. Kettős gyökere van így az irodalomnak: egyrészt a vallási parancs alapját képező erkölcsi világszemléletből táplálkozik és belőle meríti tartalmát. Másrészt a legtisztább, de egyszersmind legnehezebben megragadható és rögzíthető művészet, a zene formáiba burkolózik.
Ez a kettősség végigvonul a japán irodalom tizenkét évszázados életén. A bölcseleti rétegekből leszűrődött, zenébe ágyazott tartalom elhatározó befolyással rajzolta meg előre a megteendő utat. A meditatív elképzelés és a hangulatszülte, tünőéletű kifejezés nem hozhatta létre azt a drámai erupciót, amely megteremtette az antik tragédiát.
Szélesfolyású elbeszélés és rövidütemű vers viszi tovább a kezdettől fogva megadott elemeket. A két különfelé ágazó, de mindig újra és újra találkozó, egymást keresztező út között áll a dráma: nincs önálló iránya, önmagáért való, szükségszerűen indokolt szerkezete: a lirai és epikai elemek mellett a drámai cselekménynek alig van jelentős szerepe.
A kettős eredet magyarázza meg a japán irodalom különösvonalú fejlődését. A mi fogalmaink szerinti fejlődésről tulajdonképen nem is beszélhetünk. A fejlődés: növekedés, gyarapodás, változás. A japán irodalom tartalmi jelentősége az évszázadok alatt nem változott. Csak a forma-alkotó stiláris eszközök finomodtak és az elbeszélés anekdótikus mese-anyagába - mely a világnézeti és pszichológiai elemzés mellett csak másodlagos jelentőségű - kerültek a múló századokkal új, időszerű motívumok.
Az érzelmi alap nem változott; a zene és a vallásetikai háttér elkülönítette a japán irodalmat a külső világtól. A japán szigetlakónak nincs az a pontosan beállítható és ellenőrizhető kapcsolata a környezettel, mint a nyugati embernek. Ő nem reagál automatikus biztonsággal a különböző külső síkokból hozzáérkező hatásokra. Érzékenysége, fogékonysága a belső realitás felé fordul: a külvilágban csak a természet titkát keresi.
Ez az elzárkózottság a magyarázata annak, hogy a japán irodalom lényegileg alig fejlődött az utolsó évezred alatt. Ezért, ha - bár csak felületesen is - meg akarjuk ismerni sajátos természetét, - nem közeledhetünk hozzá megszokott módszereinkkel.
Nyugaton az irodalom mindig a változó szellemi és társadalmi struktúra vetületeként jelentkezik. Az irói produkciókat korok szerint elemezzük. Ezen az úton nem jutunk szükségképen hibás eredményre: az irodalom a korlélek funkciójaként fejlődik és változik. De a japán néplélek már a nyolcadik században megtalálta a maga végső formáját.
A szárazföldről, Kínából jött buddhista szerzetesektől tanulták a japánok ebben a korban az írást és így az eddigi szóbeli tradició írott irodalommá szilárdulhatott. A szoros értelemben vett fejlődés ennélfogva egyetlen ütemre szorítkozott: a megindulással már el is érte beteljesedését.
Ezért kell a japán irodalom mai helyzetképénél minduntalan visszanyúlni a mult emlékeihez. A multnak nemcsak közvetett, színező, nagy vonalakban irányt mutató befolyása van, hanem élő és éltető valóságként ott találjuk minden mai alkotásban. Korunk japán íróira ugyanazok az alaperők hatnak, mint sok száz évvel ezelőtt élt előzőikre. Hogy a mát megértsük, vissza kell térnünk a tegnaphoz. A forrást kell felkutatni.
*
A japán néplélek legsajátabb eleme a sintó. Európai definíciókkal nehezen érthetjük meg lényegét. Meghatározhatatlan, mint egy ősöktől felénkhangzó szózat, alaktalan, mint a mágneses kisugárzás. Rendkívüli, hatalmas, okkult erő, - mondja róla Lafcadio Hearn, a japán szenzibilitású angol költő, a Felkelő Nap országának nagy szerelmese. Az idegen szemlélő visszariad az első benyomástól: bálványimádást, sokistenű, primitív és érthetetlen szertartásokat lát csupán.
Érzékenysége nem elég nagy ahhoz, hogy a szimbolum mögötti mély (és mélyre temetett) értelmet felfoghassa. Pedig a szokatlan külsőségek sem értelmetlenek vagy nevetségesek: gyerekes naivitásukban, ügyetlen egyszerűségükben inkább meghatóak. Halkan, szinte észrevétlenül beleilleszkednek a formák és rituálék esztétikai rendjébe, mely hordozója és szabályozója az egész japán életnek.
Kami-no-Micsi, az Istenek útja (ez a sintó másik neve) nem egészen hit és nem egészen vallás: hiányzik belőle az értékelő fórum, mely a posteriori mond ítéletet az emberi cselekedetek fölött. Nem hittétel-rendszer, hanem légkör, mely feltétlenül szükséges a nemzet életéhez. A sintó: magatartás, mely rányomja bélyegét minden tettre, minden gondolatra. A japánok a sintót nemzeti vallásuknak tekintik. Lényegileg a hazaszeretet vallása, amely, miután nincs dogmatikus rendszere, összeegyeztethető más tanok hittételeivel is.
Nincs eredendő bűn: az emberi lélek isteni eredetű és tisztaságban és jóságban született. Tisztaság és jóság azonos fogalmak. ŤJót cselekedni annyi, mint tisztának lenni; rosszat cselekedni annyi, mint tisztátalannak lenniť - írja egy tizenharmadik századbeli sintó-pap. A testi és lelki tisztaságra törekvés a sintó alapvető kánona. Kezdetben a testi tisztaságon volt a hangsúly. A fejlődés folyamán a materiális színezés mindinkább elkopott és a testi tisztaság már csak szimbóluma volt a lelkinek. Ép így szublimálódott a primitív természet-imádás sok-istenvilága a természetfölötti Istenséggé.
Milyen ez az Istenség? Erre nem adnak választ a sintó-írások. Abszolút és mindenütt jelenlévő, felfoghatatlan, de mint egy fluidum, áthatol mindenen. A sintó-templomokban nincs kép, amely az Istenséget ábrázolná. Egy meztelen kard, egy disztelen ékszer, de leggyakrabban egy sima tükör szimbolizálja a Láthatatlant. De még ez a szimbolum is rejtve marad a hívő előtt.
Aki imádkozni, áldozatot bemutatni jön ide, az a meztelen falak között egyedül marad önmagával. Csak egy sápadt tükörbe tekinthet, amely kíméletlenül mutatja neki saját arcát. Ez az Istenség igazi szimboluma: az emberi lélek visszatükröződése az isteni tisztaságban. És ez az Istenség imádása: közvetlen kapcsolatot teremteni szívünk és az élő Istenség között. Alázatos lelki magatartás, meghajlás a Felsőbb előtt.
A Kami szónak a vallási értelmen kívül van még egy másik jelentése is: magasabb, fölötteálló, feljebbvaló. A Láthatatlan előtti hódolat egybeolvad a világi szolgálatok hierarchiájával. Ez a lépcsőzetes egymásfölöttiség a pszichológiai váza a szociális berendezésnek. Az állam (a mikádó által megszemélyesítve) az őse az egyénnek. A nemzet egyetlen család, melynek tagjait a vérséginél erősebb szellemi és erkölcsi kapcsolatok fűzik össze.
Az egymásután következő osztályok mind ugyanegy törvénynek vannak alávetve: a magasabb előtti megalázkodás, a háttérben maradás, az önkéntes megsemmisülés belső szükségszerűségből fakadó, imperatív szabályának. Esztétikailag túlfinomult érzékenységük nem ismeri a közvetlen felelősségvállalás felszabadító, erősítő tudatát. Az asszony világának köre csak férjéig terjed.
A harcos feltétlen engedelmességgel tartozik hűbérurának. A nagyúr akaratnélküli bábu a császár kezében. És maga az Ég Fia is csak a Napistennő kegyének köszönheti hatalmát. Ha a modern életben a társadalmi tagozódás feudális rendszere el is tünt, a belső, lelki hierarchia ma is él. Belőle fakad a szülők, az ősök, a császár bensőséges tisztelete és - a külső síkban - a hagyományos udvariasság és szolgálatkészség.
A japán buddhizmus lényegesen különbözik az ázsiai szárazföld buddhista rendszereitől. A nemzeti együvétartozás egyéni jelleggel ruházta fel: minden korban intenzív kapcsolatban volt a japán nép politikai és társadalmi életével. A különböző szekták között a legnagyobb befolyása a Dzén-nek van, amely elveti a szent írásokat, mert általuk nem ismerhető meg az igazság.
Csak a meditáció, az önmagunkban való elmerülés vezethet el bennünket minden létező végső lényegének meglátásához. A jó és a rossz egymást kizáró kategóriái megszünnek annak a számára, aki elérkezett ehhez a tudáshoz. Zavartalan béke és nyugalom lesz az osztályrésze. A Dzén-tan alapkövetelményei: az egyszerű élet, a szellemi és testi fegyelem, a gondolatok koncentrálása, mind erős formáló tényezői a japán életnek.
A gondolatnak a szóbeli kifejezésen kívüleső köreit csak belső én-ünk közvetítésével érhetjük el. Ha megtaláltuk az összhangot önmagunk és a világot kormányzó abszolút erő között, eleget tettünk a Dzén legfelsőbb elvének, az abszolút erőbe vetett hitnek.
Konfucius tanainak hatása alatt kivirult a metafizikai magból a gyakorlati erkölcsi magatartás erőséletű virága. Az úr és a szolga, az apa és a fiú, a férj és a feleség, az idősebb és a fiatalabb fivér közötti kapcsolatokban összesűrítve ott van az ember és a természetfölötti viszonyának lényege. A metafizikai síkban a tudás a cél, az erkölcsiben a tett. A megismerés és a cselekvés azonos: a kettő egymás mellett párhuzamosan halad, de gyakran összecsendül: így hangzik fel a lélek belső zenéje.
A gazdag rizsaratást hálaadó táncok köszönték meg az isteneknek. A vallási szertartásokból alakultak ki a tizenötödik század elején a Nó-játékok. Eleinte a hangszereké volt a vezető szerep: ők közvetítették, tolmácsolták a mitikus értelmet a hallgatóknak. A táncosok ritmikus mozgással, mimikával aláfestették a zenei tartalmat. A zene és a tánc akkor sem veszítette el jelentőségét, amikor később a monológ és a párbeszéd is fellépett.
Ezért nem is nevezhetjük ezt a műfajt drámának: a játék nem törekszik realizmusra, hanem a szépség önálló világát akarja megteremteni. A muzsika mozdulatokban kristályosodik ki, amelyeket a japán esztétika Ťstatikus mozdulatoknakť nevez. Különös meghatározás, csak úgy foghatjuk fel értelmét, ha magunk elé képzeljük a táncjáték jeleneteit. A mozdulatok egyszerűek, csak a legszükségesebb utalásokra szorítkoznak.
Úgy, ahogy előttünk megjelennek, nem fejlődnek összefüggő cselekménnyé, hanem egymástól elszigetelten állva maradnak. Minden egyes gesztus többet és mást jelent, mint amit szemünk első benyomásra tudomásul vesz. A testi ritmus ütemeinek szimbolikus értéke van, az érzékelhető formájukon túlmutató tartalmat fejeznek ki. Leírva naivan hatnak ezek az évszázadok óta változatlan alakban élő szimbolumok: az európai néző nehezen is illeszkedik bele a játék sajátos világába.
De ha beleélte már magát a tompaszínű, halkhangú atmoszférába, nem érzi többé szegényesnek a kifejezéseket. Minden a centrális téma kihangsúlyozását célozza. A részleteket, melyek gyengítenék vagy elhomályosítanák a főmotívumot, lefaragja, félretolja a színész. A minden anyagiságtól megtisztított dallam ilyen módon elérheti célját: a lelki purifikációt. A hangok harmóniája a lélek békéjének szimboluma.
A melódiaélmény nem áll meg a hangok világában. Áthullámzik szavakba, felolvad színekbe. A szavak szürkén-fátyolosak, a színek fénytelenek. A dallam szomorú, pesszimizmust keltő: szavak és színek belső muzsikává keverednek és a természettel egygyé-válás szimbolumai lesznek. Őszi hangulatban találja meg a japán költő legteljesebben a természet lelkét. A többi évszak túlságosan vidám, viharos, szigorú. Csak a szelíd őszben építhető fel az a szellemi területenkívüliség, ahol élet és természet egyetlen himnuszban találkoznak.
Halkmuzsikájú, ezüstszínű őszben fakad fel a japán irodalom forrása.
Thein Alfréd: A forrás
