|
Középiskoláink
Az állami főgimnázium (ma reálgimnázium) régi nyolcadikos osztálytermében találkoztunk. A nyolcadik osztályban tanított tanárok közül már csak a matematika és fizika tanára él, 84 éves, aki valószínűleg korára való tekintettel nem tudott eljönni a harmincéves találkozóra. Kedves és meleg levélben mentette ki magát. Egyetlen tanár volt csak jelen, egyik latin tanárunk, aki azonban csak az ötödik osztályig tanított, mert azután más iskolába helyezték át. 74 éves. Beültünk a padokba, a latin tanár úr pedig fölült a katedrára. Hallatlanul meg voltunk hatva.
E sorok írója próbált - társainak fölszólítására - néhány emlékező szót dadogni a régi időkről, az iskola iránti háláról, a humanizmus szelleméről, amely az iskolában honolt és amelyet onnan magunkkal vittünk és pár hálával teli mondatot az elhúnyt és a még élő tanárokról. A meghatottságtól eleinte alig bírt szóhoz jutni, később azután úgy-ahogy belejött a beszédbe. Közben azonban az ismert Terentius-i mondást nem pontosan idézte. A tanár úgy - mintha most is latin-órán volna - szigorúan rászólt: "Nem helyes. Homo sum: humani nihil a me alineum puto, a helyes szöveg."
Mindinkább világossá vált, hogy az iskola nagy-nagy összetartást fejlesztett ki az osztálytársak között. Egy meleg baráti közösség tagjainak éreztük magunkat, amelyet valóban összekovácsolt az iskola szelleme. És úgy éreztem, hogy ha sorsunk nem hányt volna szét bennünket, nagyon eredményes társadalmi, politikai vagy hivatásbeli együttműködésre volnánk képesek.
Sokat kritizáltuk ezt a középiskolát. A Társadalomtudományi Társaság a középiskola reformjáról 1905-ben és 1906-ban hónapokon át tartó széleskörű ankétot rendezett, amelynek során többen és a legélesebben Pikler Gyula hangsúlyozta különösen a klasszikus oktatás és a történelemtanítás céltalan és fölösleges voltát. Később Hatvany Lajos írta meg és adta ki könyvét a Wissenschaft des nicht Wissenswerten-ről. Bizonyos, hogy sok volt a bírálni való a középiskola tanító rendszerén, a tanítás anyagán, a lelketlen grammatizáláson, a tanuló egyéniségével nem törődő uniformizáló iskolán, az osztályozó notesszel dolgozó tanárokon. (Azt hiszem, hogy a helyzet azóta az iskolák túlzsúfoltságánál fogva csak romlott.) A mi középiskolai éveink óta eltelt idők tapasztalatai azonban mindinkább megérlelték bennem azt a meggyőződést, hogy bár a klasszikus középiskolának megvoltak a maga hibái, szelleme helyes volt és ha ez a szellem ma is érvényesül benne, ma is helyes.
Mire tanított ez az iskola? Az emberi szellem és az emberi szellem alkotásainak megbecsülésére. A technikai és természettudományi ismereteket sem hanyagolta el ez az iskola. Hisz kitűnő matematikusok és fizikusok mentek ebből az iskolából is a műegyetemre. Igaz, hogy közgazdaságot akkor sem tanított. De megtanított lelkesedni Homérosért, Platonért és Aristotelesért, Horatiusért, Ovidiusért és Tacitusért, Berzsenyiért és Aranyért, a költőkért és tudósokért.
Átadott tanítványainak egy oly ismeretanyagot, amelyet Európa minden középiskolájában tanítottak és amely bizonnyal hozzájárult - legalább is a polgári rétegekben - egy európai közszellem kialakulásához. Az sem volt hiba, hogy az önképzőkörben saját termésű novellákat és verseket olvastunk föl és bíráltunk. Ez mind része volt annak a szellemnek, amelyet Madariaga a szellemi együttműködés bizottságának legutóbbi budapesti kongresszusán - ha jól emlékszem - úgy fejezett ki, hogy az életet széppé, élni érdemessé nem azok a cselekvések teszik, amelyek közvetlen haszonnal járnak, hanem éppen a haszontalan élmények és cselekvések.
Az önképzőkör nem fejlesztett ki műkedvelőket, akik értéktelen írásaikkal elárasztják a szerkesztőségeket, hanem hozzájárult ahhoz, hogy őszintén tudjunk gyönyörködni a budai hegyek nemes hajlásaiban, egy-egy szép verssorban vagy kitűnő könyvben. A szellem dícséretét és tiszteletét jelentette ez abban a korban, amely mindenesetre jobb volt és emberibb, mint a mai. Az iskolában, ahol nem ismerték a protekciót, a teljes egyenlőség és demokrácia uralkodott.
Egészen természetes volt, hogy a házmester tisztajeles fiának fölényét mindenki elismerte és szó sem lehetett arról, hogy a miniszteri tanácsos vagy bankigazgató fia a legkisebb kedvezményben is részesüljön. Akkor is volt csapat- és szertorna és labdarúgás és mindenki örült az iskola növendékei tornainges fölvonulásainak, de nem volt rekordőrület, és vezető szerep az iskolában és az osztályban csak a jó tanulónak jutott. A jól fejlett izmokkal szemben mégis csak az intellektus érvényesült.
Az iskolában uralkodott humanista szellem valóban ellentétben állott a fanatizmussal, amint Thomas Mann a humanizmus lényegét kifejezte, amely az ő szép szavai szerint olyan gondolkodás, olyan lelki magatartás, amelyben igazságosság, szabadság, tudás és türelem, gyöngédség és derű és az igazra törekvő kétség döntő szerepet játszanak.
Székly Artúr |