Rendkívül érdekes egy másik indián méreg, a peyotl hatása. A lelki működések élességét, pontosságát fokozza fel igen nagy mértékben. Nemcsak indiánok, hanem fehérek, főleg szellemi munkások élnek vele.
A pár esztendővel ezelőtt Bécsben öngyilkosságot elkövetett Pirquet híres osztrák egyetemi tanárról derült ki halála után, hogy peyotl-t fogyasztott esztendőkön keresztül. Az orvosok részben ezzel magyarázzák Pirquet kivételes sikereit tudományos téren: Pirquel persze nem tudott leszokni a méregről és ez kergette az öngyilkosságba.
A peyotl-lal narkotizált ember ilyeneket mond: „két méterrel továbblátok gondolataimban, mint Ön vagy: „semmi nehézséget nem okoz a legbonyolultabb számtani feladat megoldása fejben.”
És ez így is van. A kísérleti személy úgy érzi, mintha szellemi képességei hihetetlenül megnövekedtek volna. Minden problémát, amely eléje kerül új szempontokból lát és a kérdést csakhamar meg is oldja. A szem élesen figyel, mintha kora reggel volna.
Napfényben úszik a föld, zene hallatszik és színes tűzijáték jelenik meg a narkotizált ember előtt. A kellemetlen, lehangoló érzések eltűnnek. A lélek „felülről néz mindent, a derűs és szellemileg magasrendű optimizmus szemszögéből: ime az állapot, mikor a bonyolult kérdések egyszerre éteri világosságban állanak előttünk.
A marihuana-nak a mexikói hasis melléknevet adták. A marihuana nem ád friss invenciót, mint a peyotl, hanem a meglévő, elfojtott elgondolásokat, terveket vetíti ki erőteljes nagyításban a narkotizált személy elé. A mexikói sofőrök kedvenc itala. Ha az országúton, vagy egy mexikói nagyvárosban a hajnali órákban két összeütközött, darabokra tört autót talál a rendőr, biztos lehet felőle, hogy marihuanától rúgtak be este a kocsik vezetői.
Bayard Taylor, a híres amerikai író, a „Faust” fordítója így írja le a marihuana hatását, amit önmagán észlelt: - Egyszerre a Cheops-piramis lábánál állottam. Egy másodperc alatt fenn voltam a piramis csúcsán. Végtelen, szürke sivatag terült el előttem. Uszni kezdtem a levegőben, majd észrevettem, hogy egy gyöngyházból készült bárkában vagyok, amely a felhők között siklik velem. Gyönyörű, izzó zöld színű mezők suhantak el alattam. Ugyéreztem, hogy ez a legnagyobb gyönyörűség, amit földi ember átélhet. Egyszerre megsemmisültem, szétporladtam a világmindenségben. Csodálatos, jóleső érzés volt.
A peyotl végső hatásában morfiumszerű méreg. Aki megszokta nem tud nélküle élni. Idő- és térérzéket veszíti el a kísérleti személy elsősorban: ezért a marihuanát fogyasztó gépkocsivezetők gyakori katasztrófája.
A legérdekesebb, legtitokzatosabb délamerikai méreg kétségkívül a camotillo. Az indiánok azt állítják róla, hogy hónapokkal előbb meghatározhatják segítségével az ellenség halála óráját. A camotillóról több érdekes, állítólag hiteles történetet jegyeznek fel.
1920-ban egy mexikói börtönben camotillóval mérgeztek megy egy elfogott forradalmár-tábornokot. Egyik fogolytársa közölte vele, hogy az ételbe camotillót kevertek. A tábornokot kiengedték a fogságból, aki azonnal felkereste Mexikó legkitűnőbb orvosait. A mérgezésnek semmi nyomát nem találták.
A tábornok fogoly társa ennek ellenére azt állította, hogy a mérgezés július utolsó napjaiban megtörtént és így a halálnak hat hónappal később, január utolsó hetében kell bekövetkeznie. Orvosainak állandó ellenőrzése alatt állott a tábornok. De ez nem sokat használt, mert 1921 január huszonhetedikén hirtelen összeesett és meghalt.
Hasonló dolog történt egy mexikói képviselőválasztás során. Két jelölt szónokolt a városháza előtt, amíg egy ismeretlen indián meg nem jegyezte, hogy kár rájuk szavazni, mert félév mulva amúgy sem élnek már. A jóslat beteljesedett. A két képviselő politikai ellenfelei használták fel az indián mérget a vetélytársak elpusztítására.
Sarolta mexikói császárnőt, mint a törtértelem feljegyzi, camotillóval ölték meg. Az indián szerint a megmérgezett ember annyi napig él még, amennyi idő a camotillógyökérnek a földből való eltávolítása és a méregnek a szervezetbe való bevitele között eltelt. Hogy ebben a feltevésben mennyi a valóság és mennyi a babona, még nem döntötték el.
Az indiánmérgek problémájával Amerika és Európa elsőrendű kutatói foglalkoznak. Többek között dr Viktor A. Reko, a németszármazású mexikói egyetemi tanár, a kérdés legkitűnőbb ismertetője. Az ő gyűjteményéből származnak a fenti adatok. Reko professzor a mexikói tudományos akadémia tagja és nemzetközi tekintély a gyógyszertan terén.
Feljegyzéseinek hitelességében nincs okunk kételkedni, bár kétségtelen, hogy normális európai fantázia számára kissé hátborzongató, dolog a camotillóhoz fűződő történeteket valóságnak tekinteni.
Berend Pál
