A pénznek nincs szaga, mondotta közel kétezer évvel ezelőtt egy római császár, s ma ugyanolyan joggal mondhatnók, az üzletnek nincs világnézete, nincs nemzetisége s nincs pártállása.

A londoni tőzsdén nemcsak az angol nehézipari részvények, de a Young- és Dawes-kölcsönök és a német ipari részvények árfolyama is emelkedik, azon egyszerű okból, mert az angol ipari óriási rendeléseiből erőteljes rész jut a német iparnak is s az angol fegyverkezésből, amely nagyrészt a németek ellen irányul, nem csekély hasznot könyvelhet el a német ipar is. Nincs elszomorítóbb ezek után, mint az acsarkodás, amely Magyarországon a jobboldali és baloldali gazdaságpolitika hívei között folyik.

Gazdaságpolitika csak egyféle van: a józan ész gazdaságpolitikája, az a gazdaságpolitika, amely a nemzet, az összesség javára szolgál, s nem abban áll, hogy a nyereséget, a pénzt kiveszi az egyik zsebből és belerakja a másikba. Nálunk pedig ez folyik, nem jobboldali gazdaságpolitika. A liberélis gazdaságpolitika háborúelőtti formájában megszűnt s ma már csak a mult halványuló emléke. Az állam mindenütt, s így nálunk is erőteljesen belenyúl a gazdasági vérkeringésbe s az egyensúlyt nem bízza az erők szabad játékára.

Másutt azonban a tervgazdaságnak, dirigált gazdaságnak haszonélvezője az állam, a lakosság túlnyomó többsége, nálunk azonban nem! A Harmadik birodalom kormánya polgári országban eddig ismeretlen fokig ragadta magához a gazdasági élet irányítását, ellenőrzését és vezetését. Új gazdasági életrend épült a Rajna és az Inn között, amelynek hatalmi köre a mindennapi kenyértől az utolsó talpszegig terjed.

Ez az új gazdasági rend, amelynek családfája két ősre: a német háborús gazdálkodásra és az orosz Ötéves Tervre vezethető vissza, irtóztató áldozatokba került. Hans Priesler számításai szerint a német állami konjunktúra finanszírozása három év alatt kerek számban harminc milliárdba került, ebből 57% kölcsönökre esik, amelyek a német nemzeti vagyon tartalékait szívták fel, a fennmaradó 43 százalékból négy millió esik megtakarított munkanélküli segélyre, hatmillió fokozott adóbevételre s csak egymillió kiviteli illetékre.

Nem bíráljuk ezt a gazdaságpolitikát, csak megállapítjuk, hogy viszont három év alatt ebből az összegből új utak, új hadsereg, új épülettömegek keletkeztek s a német munkanélküliek száma lecsökkent 5.7 millióról 1.4 millióra. Igaz, hogy a német megélhetési index több mint a duplája az angolnak, mert Anglia is belenyúlt ugyan a gazdasági élet gépezetébe, de az angol kezet a józan ész s a szabadság régi hagyományai vezették.

Az aranystandard feladása óta Anglia átszervezte az angol vas- és acélipart, felújította az angol szövőipart, új egységbe kovácsolta az angol hajózást, fellendítette az angol mezőgazdaságot. Nagy pénzbeli áldozatokkal, de centralizált, erőteljes, hozzáértő vezetéssel, s még az évszázadok óta teljesen szabad külkereskedelmet is úgy szabályozta, hogy Anglia belső termelése és kiviteli érdekei között összhangot teremtsen.

Sem Németországban, sem Angliában nem történt, hogy az állam az ölébe hulló hatalmat egy vagy más vállalat, réteg, üzlet, szövetkezet vagy szövetség javára használja fel, ellenszolgáltatás nélkül, egyes embereknek oktalanul és céltalanul nemzeti ajándékot osztogasson. Ebből a felemás magyar politikából csak igen kevés embernek van haszna. Ettől nem gyarapodik a magyar gazdaság, nem él jobban s olcsóbban a magyar paraszt. Ez nem jobboldali, sem baloldali, sem pedig egykézpolitika, legfeljebb a kiválasztott kezek politikája.