Járom, újra, meg nem szűnő mohósággal, Velence sikátorait. Csodálatosan keskenyek ezek az utcák, van olyan, hogy két kövér ember nem fér el benne egymás mellett és a széles utcák is csak annyira szélesek, hogy mult utazásomkor, húsvét vasárnapján tanuja voltam, amint egy utca annyira megtelt, hogy megakadt benne a forgalom, nem lehetett sem előre menni, sem hátra. Csak nagy-lassan, lépésenkint, félórai vergődés után tudtunk kiszabadulni a száz méter hosszú utcából.
Ha egészen konkrétan kellene beszélnem, azt mondanám, hogy sikátoraiért szeretem Olaszországot. A sikátor nekem az, ami Goethe korának a kert volt, és a romantikának a "természet". Nincsen olyan havas és gleccser, hegyi tó és folyó, tenger és park, ami annyira megilletne, mint régi olasz városok sikátorai. Álmaim, nosztalgiáim idevezetnek, amikor először megláttam egy sikátoros kis olasz hegyivárost, életem legnagyobb eksztázisát éltem át.
Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb. A freudista magyarázatot ismerem és únom, oly plauzibilis, hogy már el se hiszem.
Az olaszok szeretnek minket. A lapjaik mindennap írnak rólunk: "Családi ház a Balaton mellett", "Nostalghie di Halászbástya". (A nostalghia náluk, azt hiszem, hangulatot jelent. Milyen bölcs nyelv!) Az emberek is kedvesek, ha az Ungheria szót hallják. Úgy képzelem, Ungheria az olaszok szemében majdnem annyit jelent, mint Olaszország a mi szemünkben: baráti, romantikus és lényegesen más országot.
Minket az vonz hozzájuk, hogy ott minden olyan régi, őket az vonzza hozzánk, hogy itt minden olyan új - ami nagyon rokon dolog. Láttam olasz turistacsoportot, amint áhítatosan bámulta a pasaréti templomot. Ilyen új templomot még sose láttak. Angliában egyszer megkérdezték tőlem, hogy is hagyhattam el romantikus hazámat a nyárspolgári, szürke Anglia kedvéért. Bizonyára az olaszok is ezt kérdeznék.
Szerb Antal
