Signorák és signorinák
És sok nő. A velencei nők mind kalap nélkül járnak és mind csúnyák. Hozzájuk képest a párisi nők valósággal szépek. Nagyon sok a szőke közöttük, részben, mert a velencei tipus, amint Burckhardtunkból tudjuk, már a renaissanceban is szőke volt, részben pedig azért, mert hódolnak a kor uralkodó angolszász szépségideáljának és megszőkítik a hajukat. Arcuk paradoxonja, hogy szőke germán hajuk és latin metszésű arcuk van.
A kettő együtt nem jó valahogy. Az olasz férfiak arcának is van paradoxiája: hogy hatalmas zsidó-római orrukhoz és délszakian szép szemükhöz fejhez álló fület hordanak, mint a németek. A fiatal fiúk közt sok nagyon szép akad, de a nők bizony csúnyácskák. És tisztességesek lehetnek. Velencében csak egy utcalányt láttam, az is az anyjával sétált karonfogva és egy nő kezdett ki velem, az is tizenkettőn alul volt.
Nem is hiányoznak. Olaszországban én is tisztességes vagyok. Párisban és Londonban szerelmi fantáziám állandóan nyugtalanul lobogott, az ismeretlen házak és ismeretlen, más tipusú nők mögé ismeretlen, más tipusú érzéseket és élvezeteket képzeltem. Olaszországban még azt a szokásos kis szexuális nyugtalanságot sem érzem, ami az agglegényi élethez elkerülhetetlenül hozzátartozik. A nők nem érdekelnek. Velencében nincs szükségem rájuk. Miért is lenne: Velence maga is nő, kiismerhetetlen, izgalmas, téglavörös-rózsaszín.
