Jóslatok Magyarországról

Ady Endre cikkeinek gyüjteménye - Athaeneum

A cím nem túlságosan szerencsés; arra hívja fel a figyelmet, ami ezekben a cikkekben a leggyengébb. Ha ezt a könyvet jóslatnak fogjuk fel, akkor Ady rossz jósnak bizonyult. Inkább az rázza meg az olvasót, mennyire rosszul jósolt a költő, milyen tagadhatatlan hajótörést szenvedtek - legalább is az utóbbi másfél évtizedben - azok az eszmék, amelyekben Ady fanatikusan hitt. A huszadik század első éveiben megindult Magyarországon egy folyamat, nem mindig világosan, de erőteljesen tapogatózott egy embertipus, amely megállt fejlődésében, félbenmaradt és ma már csak régmúlt szökevényei és talán nem sokkal kevésbé rezignált mártírjai járnak-kelnek köröttünk.

A cikkek fény- és árny-elosztását, hangsúlyait egy emberöltő történelme lényegesen megváltoztatta; ami Ady korában baljóslatú háttér, fenyegető veszedelem volt, aggasztó, de fékentartott erők morajlása, azóta előtérbe lépett, a kor vezető eszméjévé vált. De a kötet, mint fordított jóslat, megrázóan érdekes és szomorúan időszerű. Sajtó alá rendezése (Féja Géza munkája) igazán nem a filológiai műgond és módszeresség remeke.

Jegyzeteiben több a misztikus elragadtatás, mint a magyarázat és felvilágosítás, de egészben véve szabadon engedi érvényesülni Ady sokrétű és kevert, gyakran ellentmondó egyéniségét. A kötet pozitiv érdeme, hogy Ady szavaival cáfolja meg azt az elméletet, amely szerint Ady csak cégér, csak zászló volt, amelyet tőle idegen célokra használnak fel. Ha Ady cégér volt, akkor pontosan tudta, mit képvisel, tisztában volt az erőkkel, amelyek hordozták. Adyban újabban epizóddá szeretnék enyhíteni a Dévénynél való betörést és felmagasztalják az ellentét második felét, Vereckét, elkendőzik a "fajából kinőtt" magyart és ünneplik az ősmagyart.

Ebből a kötetből kitűnik, milyen becsületes, fenntartás nélküli, ha nem is túlságosan felkészült, de mennyire ösztönösen jól tájékozódó híve volt Ady a Nyugatnak, ami akkor a demokráciát jelentette és Párisban, minden lírai és fellengős rajongása mellett milyen helyesen felismerte azt, ami számunkra legfontosabb Franciaországban: a népi és polgári erők szabad érvényesülését. A kötet bemutatja Adyt, a radikális hirlapírót, aki az akkori radikálizmus műveltségi fegyvereivel, Acsády, Grünwald Béla könyveivel és ráadásul mély és valódi protestáns szellemi hagyományokkal felszerelve, Jászi Oszkár művein iskolázva küzdött egy demokratikus Magyarországért. Ady olyan cégér volt, amely pontosan tudta, mit akar, tehát nem volt cégér.

A kötet megmutatja Adyban az elvi zsidóbarátot és alkalmi antiszemitát, mikor zsidók veszélyeztetik a szabadság és demokrácia érdekeit, a rokonszenves szabadgondolkodót és az apokaliptikus látnokot (utóbbi minőségében szeretem legkevésbé), a kapitalista társadalom vergődő és enyhén pózoló intellektueljét, aki átkozza a pénzt és minden lehetséges élvezetet kisajtol belőle, megmutatja a népért küzdő publicistát, aki akkor még nem csinált mitoszt és a polgári kultúra mindent elsodró tankját a népből, hanem a tisztes életszínvonalú polgár és kultúrember ösztönös iszonyával és felháborodásával követelt emberi életet a föld kiszipolyozott rabszolgái számára; megmutatja Adyban a falu szociális apostolát a falu romantikus esztétikája nélkül, Budapest túlságos megdagadása fölött érzett aggodalmat egy olyan ember részéről, aki minden idegszálával otthon érezte magát Budapesten, - egyszóval megkapjuk Ady közvetlen, szerény, igénytelen és igazán rokonszenves hétköznapi énjét, életének azt a részét, amikor nem tört ki a zsenije.

Ady döcögős és göröngyös prózájából hiányzik a versek szárnyalása és gőgös szubjektivitása, sajátos történetfilozófiai miszticizmusa, amely szerint a magyar múlt és jelen minden tendenciája őbenne összpontosul, ezek a cikkek nem a zseni, csak az ujságíró rokonszenves és tiszteletet parancsoló művei. Az ujságíró témaköre kegyetlenül időszerű, a kérdések, amelyeket tárgyal, szinte kivétel nélkül ma is elintézetlenek.

*

Ugyancsak az Athaeneumnál jelent meg Ady összegyüjtött verseinek amatőr kiadása, amelynek sajtó alá rendezője túlzásba vitte azt az egyébként helyes elvet, hogy a versek elé írt ajánlásokat elhagyta. Ennek az elvnek a következetes keresztülvitele sokszor az értelem rovására megy. (Például a Kaffka Margitnak ajánlott vers, amelyből a dedikáció elhagyása miatt nem derül ki, hogy Kaffka Margitról szól.) Nagy hiba, hogy a Margita élni akar című mű a függelékben szerepel, mint ifjúkori zsenge.

Hevesi András