Három kis hír jelent meg az elmult napokban, kettő Magyarországról, egy pedig egy távoli afrikai gyarmatról szólott. Az első kettőben arról szerezhetett tudomást a magyar közvélemény, hogy a magyar iparművészeti és háziipari cikkek kivitele milyen erősen fellendül, az év első kilenc hónapjában több mint hatszorosát érte el két év előtti kivitelünknek s hogy a magyar városok földvagyona mindössze 0.002 százalékot jövedelmez.

Érdemes megállani egy percre e két kis hír mellett!
Érdemes elgondolkozni azon, hogy azokban az években, amelyekben a magyr állam az adófizetők keservesen kiverejtékezett millióit óriási szövetkezetek szanálására fordította, nem jutott pénz arra, hogy a magyar háziipart átszervezzék, széles körben kiterjesszék s háziipari szövetkezetek útján vidékekre és falvakba plántálják, ahol úgyszólván állandó a nyomor s ahol manna gyanánt hullott volna a tespedő lakosság ölébe az a néhány fillér, amelyet a hosszú téli hónapokban otthoni munkával megkereshet.

Az a forrás, ahonnan a háziipari kivitel emelkedéséről szóló hír ered, csak a kivitel végső értékének számadatait adja meg, de nem árulja el azokat a rettenetesen alacsony munkabéreket, amelyeket a magyar háziipari munkáért fizetnek. Vannak már háziipari felügyelőink, akik úgy halljuk, valóban lelkes és sikeres munkát fejtenek ki, történtek intézkedések, hogy áron alul ne ajánljanak ki magyar kézimunkát, de milyen messze vagyunk még attól, hogy azt a kimeríthetetlen művészeti tehetséget, amely a magyar parasztságban alszik, okosan, előrelátóan kiaknáznók. Pedig egyebet se hallunk, minthogy valamennyi nagybirtok se volna elég a földnélküliek és nincstelenek ellátására, miért nem kíséreljük meg hát a háziipari szövetkezetek révén segíteni a nyomorgókon?

De nemcsak háziipari szövetkezetekkel, hanem a magyar városok földvagyonának okosabb felhasználásával is lehetne segíteni a falusi szegénységen! Mikecz Ödön, az új belügyi államtitkár, szabolcsi főispán korában példát mutatott arra, milyen eredményeket lehet elérni a törvényhatósági földbirtoknak bérlőszövetkezetek kezére juttatásával.

Mi jelent többet, a 0.002 százalékot jövedelmező városi földbirtok házikezelése, vagy ezer és ezer parasztcsaládnak bérlethez juttatása s abból a süllyedt sorból felemelése, amelyben ma vergődik? Nincs nagyobb kérdése a magyar életnek, mint ennek a sínylődő, több mint kétmillió lelket számláló rétegnek emberi sorba juttatása, nincs nagyobb érdeke a magyar nagytőkének, iparnak, banknak, kereskedelemnek, mint ennek a minden vásárlóerő hijján szűkölködő tömegnek bekapcsolása a termelésbe és fogyasztásba.

Többet jelentene ez a bekapcsolás, mint kivitelünknek mesterséges fokozása.
Anglia egyik afrikai gyarmata, Kenyia, a legutóbbi években, vasút, teherautók és előrelátó iskolázás segítségével erősebben kapcsolódott bele a brit birodalom gazdasági életébe. Az elmult évben a nyersanyagárak emelkedése következtében a kenyiai négerek áruszükséglete megsokszorozódott s a kerékpár és gramofónkivitel Kenyiába a mult évek importjának sokszorosára szökött.

Kenyiában a néger paraszt ma már ilyen fényűzési cikket vásárol, hol vagyunk még attól, hogy a magyar Kánaán földhözragadt lakója biciklit és gramofónt vásárolhasson?