Idők folyamán a torkolati bejárónál nagy változás ment végbe. Maga Hartley a két párvonalas móló megtervezője is abban a véleményben volt, hogy bár a hullámtörők hosszú időre biztosítják a kellő mélységet, de nem örökre. Az évi kotrás a bejárónál 260.000 m3, majd 1919-ben már 704.000 m3-re emelkedett. A bejárónál pedig a rekesz-zátonyon a vízmélység 1926-ban 4.27 m-re csökkent. Mi volt az oka ennek az eliszapolódásnak?

Említettük, hogy a Kilia-ág 8 részre oszolva szalad a tengerbe. A legdélibb ág egyenesen a Szulina-torkolat felé irányul. A Kilia külön, kisebb deltája a hordaléklerakódás következtében megnövekedett s a déli ága egyre közelebbre rakja le iszapját a Szulina-torkolathoz. Hozzájárul még a tengerparti áramlat hatása is.

A tengerparti áramlat a deltánál délről észak felé irányul; a Kilia 8-ik ága pedig északról dél fele irányuló áramlatot idéz elő. E két áramlat találkozásánál az iszap lerakódik s a Szulina rekesz-zátonyát egyre jobban feliszapolta. Végül a Kilia deltája, míg kisebb volt, az északi viharok áramlatát a Szulina torkolatához engedte úgy, hogy ott, a rekesz-zátony tetejét megbolygathatta. De a Kilia előre épült deltája az északi áramlatot eltéríti. Ez okok miatt kellett a Szulina bejárójánál a kotrást fokozni.

Az európai Duna bizottság, mely a háború után csak Franciaország, Nagybritannia, Olaszország és Románia kiküldötteiből áll, megvizsgálta a helyzetet és arra a megállapításra jutott, hogy két módon lehet a bajon segíteni:

1. a hullámtörők meghosszabbításával kapcsolatban, csekély mértékű kotrással;
2. egyedül erős és folytonos kotrással.

Manapság roppant erősségű kotrók vannak, úgyhogy ez utóbbi megoldás éppen nem kivihetetlen. De a tapasztalat arra tanít, hogy a hullámtörők megépítése nagyban megkönnyíti a bejáró fenntartását. Ha nincs a vihar útjában hullámtörő, akkor egyetlen vihar roppant sok hordalékkal torlaszolhatja el a hajózó utat s szinte rögtönösen megbéníthatja a forgalmat. Ezért a Szulina-ágnál elhatározták a hullámtörők meghosszabbítását.

Minthogy a délről észak felé mozgó partmenti áramlatok a bejáró vezetőerét északkeleti irányban tolják el, legelőször is a déli hullámtörő meghosszabbítását határozták el, hogy az áramlat föliszapoló hatását föltartoztassa. Ha előbb építették volna meg az északi hullámtörőt, akkor még elősegítették volna az áramlat hordalékának vezetőérben való lerakódását.

Sőt azt is megállapították, hogy a déli hullámtörő meghosszabbítását nem jelenlegi végénél, hanem a végponttól 500 m-re kell elkezdeni a rekesz-zátonyon. Csak ha már 300 m hosszúságban megépült az új hullámtörőrész, lehet az északi hullámtörő meghosszabbításába fogni, még pedig itt is a végponttól 500 m-re.

A két hullámtörőt aztán fokozatosan a már meglevőkhöz kell hozzákapcsolni úgy, hogy a meghosszabbított művek iránya és egymástól való távolsága változatlanul a régi maradjon. Természetes, hogy a munkálatok végrehajtása közben a hajózó út fenntartásáról kotrással kell gondoskodni s e kikotrott anyagot a kapcsolkozó hullámtörődarabok helyére lehetett ömleszteni, hogy ne kelljen őket túlságos mélyre alapozni. Később elhatározták, hogy a hullámtörők végét még tovább hosszabítják meg, de már nem a régi egyenes irányban, hanem enyhe hajlású körívben dél felé irányítva. (L. a 2. rajzot.)

E főmunkálatokon kívül még mellékmunkák is szükségesek. Említettük, hogy a Kilia déli ágazata hordalékát a Szulina torkolata felé adja le. Ezért célszerű ezt a Sztaroe Sztambulnak nevezett mellékágat eltölteni, hogy a Kilia-ág hordaléka ne dél felé, hanem észak felé irányuljon.

Azt is említettük, hogy míg 1856-ban a Szent György-ág a Duna vízhozományának 30%-át vezette le, addig 1921-ben már csak 20%-át. Ez a csökkenés a Szulina- és Kilia-ágak vízhozományának növekedésével történt. Ha tehát a, Szent György-ág víz- és hordalékszállítását megnöveljük, a Szulina-ágba kevesebb hordalék fog jutni.