Ha valakinek csak annyit mondunk, rossz színben van (mindenesetre helytelen dolog), máris azt tapasztalhatjuk, hogy megnyúlik az arca, esetleg el is sápad és sok esetben, nem mindig, attól függ, menynyire érinti, rosszérzés fogja el. Ennek ellenében, ha valakinek azt mondjuk: nagyszerű színben vagy, legtöbb esetben - legalább is ez a természetes - meglátszik az arcán, hogy örül ennek s ilyenkor, úgy látszik, mintha tényleg jó színben volna.

Nagyon sokan vannak, akiket befolyásolnak a kimondott szavak. Főleg a dicséret bír szuggesztív erővel. Akinek a főztjét dicsérem, annál alapos kilátás van arra, hogy legközelebb még jobban fog ügyelni, hogy helytálljon magáért és csakugyan ízletesebben készíti el az ételt. De attól eltekintve, maga a dicséret is befolyásolja már s minden szándékosság és erőltetés nélkül is jobbat alkot. Ami minden munkára egyformán vonatkozik. Míg ha szidnám, esetleg nehézkessé válna és éppen az ellenkező hatást érném el.

Persze itt sem lehet általánosítani, mert néha éppen a fordítottja áll fenn. De a legtöbb embernél, legalább is a jóhiszeműeknél, legnagyobb hatást a dicsérettel érhetjük el. Ami természetes is, mert hiszen ezzel serkentjük az ambícióját, akármilyen téren mozog. Akibe kételkedést csöpögtetünk saját hivatása iránt, azt megakasztjuk munkájában és hátráltatjuk előmenetelében, még ha dicsérjük, ezzel újabb sikerekre buzdítjuk, még akkor ha ő maga kevésbbé hisz önmagában.

Kezdjük mingyárt a gyermeknél: Pisti még meglehetősen kisgyermek, az elemibe jár és hozzá akarjuk szoktatni, hogy reggelenként ne kelljen hatszor kelteni, lehúzni róla a paplant és ráordítani: „Pista kelj fel, mert megver a tanítónéni, ha elkésel.” Ez esetben nem cselekszünk helyesen. Ma a gyermek előtt másoknak ilyeneket mondunk: „Szegénykémnek olyan korán kell felkelnie, elég rossz beosztás, hogy ilyen kisgyermekek részére is kora hajnalban kezdődik már a tanítás.”

Ne higyjük, hogy azért, mert a gyermek játszik, figyelmét elkerülik ezek a szavak. Szó sincs róla. A gyermek mindig figyel és mindent meghall. Előbbi kifakadásunkkal pedig azt érjük el, hogy őt a korai felkelés ellen, az iskola ellen és a tanítónéni ellen hangoljuk anélkül, hogy a dolgon változtatni tudnánk.

Hogyha ehelyett esténként megsimogatjuk a gyermek arcát és azt mondjak: „a Pistike most lefekszik, elalszik, reggel pontosan hét órakor felkel, nem várja meg, amíg kelteni, hanem jókedvűen kiugrik az ágyból, megmosakszik, felöltözik és reggeli után szépen pontosan elindul az iskolába”, ezzel esetleg azt érjük el, hogy a gyermek csakugyan hozzászokik ahhoz, hogy pontos időben nemcsak felébred, hanem tényleg fel is kel és végzi a kötelességét, amit az iskola reá rótt.

És minél inkább dicséret formájában teszem, mint például; „oh, a Pistike jó fiú, ő lelkiismeretes, megbízhatom benne”, annál inkább buzdítom vele a gyermeket, mert miközben kimondom, némileg már belé is szuggerálom, amit én szeretnék és amit bizonyára ő is szeretne. Hiszen tudvalévő dolog, hogy mindenki különb szeretne lenni, mint amilyen.

A legtöbb ember nemesszívű, jó és tökéletes szeretne lenni. Mért ne lehessen a gyermeket olyannak nevelni, amilyennek ő az eszményképét képzeli el. Persze mindenhez türelem kell. Nem várhatjuk, hogy valami rögtön sikerüljön. A gyermek nem gép, amelyen csak egy csavart kell elindítani és máris jól működik.

Mindenesetre többet érhetünk el, ha azt mondjuk: „Pistike nagyszerűen tanul, olyan jó felfogása van, hogyha egyszer-kétszer elolvas valamit, máris tudja. Lássuk csak, kisfiam!” És elolvastatom vele. De nem kiáltok ám rá „no, szamár, hát még sem tudod?” Hanem addig olvastatom vele, amíg csakugyan tudja és mindig hozzáteszem: „no csak mégegyszer, aztán már biztosan kívülről fogod tudni”.

Sokkal jobb, mintha azt bizonyítgatnám: „Szegényke, hiába tanul, olyan nehéz felfogása van, hogy sohasem fogja megtanulni.” Ez a leghelytelenebb, mert már előre beleszuggerálom, hogy hiába minden igyekvése.

Dicsérni!