Árván és csüggedten, szerényen és észrevétlenül hervadozott a kirakatokban a naptári szeptember első napjai óta. A tekintet meg sem akadt rajta, észre sem vették, testvérei a barna téli bagaria topánok és főúri unokahúgai, a báli lakcipellők között.

Igen, mert a nap lángolt egész szeptemberben és októberben, sőt még november egy részében is és a hálátlan lábak, amelyek már elfelejtették a tavalyi influenzákat, rá sem hederítettek télre, hóra, sárra nem is gondoló optimizmusukban a hasznos,-de száraz időben használhatatlan,- szegény rokonra.

Mikor aztán a milliárd hótömegek lezuhantak Budapestre, egyszeribe vége lett a vékony talpú cipellőcskék napsütötte dicsőségének s egyszerre felvirradt a megbízható, meleg, derék tömpe hócipők konjukturája.

Pénteken és szombaton tele voltak az összes gumiáruüzletek, sorban álltak a hölgyek hócipőért, már nem is válogattak se színben. sem szabásban,- csak hócipő legyen és- annyi baj legyen...

A hét hősének, a hócipőnek fölemelő példája szolgáljon vigasztalásul minden félreismert tehetségnek: aki hasznos, akire szükség van, aki tud valamit, arra előbb-utóbb sor kerül, -hószakadás, zivatar idején...