Bécsben meghalt Karl Kraus közíró, olvastam valamelyik magyar ujságban.
Karl Kraus közíró volt, igaz. Közíró a legnemesebb értelemben, mert megszólalt benne a kor lelkiismerete, amikor hozzászólt azokhoz az eseményekhez, amelyeket fontosnak tartott. Ezek az események lehettek úgynevezett világesemények, de lehettek: napihir vagy hirdetés a napilapban, uralkodó vagy író nyilatkozata, helytelen szófűzés, rosszul alkalmazott szó vagy pontosvessző. A legkisebb dolgok is indokul szolgálhattak a legnagyszerűbb Kraus-esszé megírására.
Bródy Sándor egy esztendőn át írta egymaga a Fehér könyvet, Karl Kraus negyedszázadig a Die Fackelt. (A folyóirat fennállása első évtizedében másoktól is hozott közleményeket, magyar íróktól is.) A Fáklya vörös füzeteit nagy közönség olvasta, bár Karl Kraus megtett mindenfélét, hogy az olvasókat elriassza. A gúny mérgezett nyilaival sebezte meg olvasóit, tudtukra adta, hogy lenézi őket. A Fackel mégis nagy példányszámban jelent meg, még öt-hat évvel ezelőtt is.
Két okból olvasták a folyóiratot. Először szenzációsnak tetsző tartalma miatt. Karl Kraus vitriollal öntötte le ellenségeit és semmibe se vett ellenfeleit, a legismertebb politikusokat, gazdasági vezérférfiakat, híres írókat, festőket, szobrászokat, zeneszerzőket, színművészeket, nevetségessé tette különösen az ujságírókat, mondatai tőrével döfte le minden társadalmi osztály és szakma álszenteskedőit.
A világháború alatt hihetetlen merészséggel tartott bírói széket minden fonákság és visszaélés felett. Karl Kraus véghetetlenül gyűlölte és fáradhatatlanul támadta a zsurnalizmust. Végzetesnek tartotta Heine ujságírói szerepét, nem bocsátotta meg neki, hogy feltalálta a feuilletonizmust, amely megmételyezte Kraus szerint a bécsi sajtót.
Ahogy a bécsi lapokat és azok munkatársait gúnyolta, az már vérre ment. Bécset, szülővárosát, nem bírta. Nekiment mindennek, amit a bécsiek városuk értékének hittek. Igaz, Berlint sem szerette, de a berlini életre mégis csak talált némi mentséget. Reinhardtot nem bírta, Maximilian Hardent, a Zukunft híres szerkesztőjét, kivégezte úgyszólván, részben erkölcsi álszenteskedése miatt, amellyel a homoszekszuális Eulenburg herceg ellen indított hajszát, részben végnélküli cikornyás mondatai miatt, mindentjobbantudása miatt és mert nem tudott leírni egy egyszerű mondatot.
Karl Kraus tudniillik, és ez volt másik oka annak, hogy sokan olvasták folyóiratát, egyike volt az utolsó félszázad legkitűnőbb német prózaíróinak. A nyelvben és a nyelvből gondolkozik, azaz nála maga a nyelv gondolkozik, olyanformán, mint a szintén nem germánszármazású Nietzschénél és Freudnél. Karl Kraus német nyelve olyan szigorú és pregnáns, mint a legklasszikusabb római írók latin nyelve. Ez a mesteri szűkszavúság nyilvánul Karl Kraus verseiben is, amelyek a gondolatköltészet remekei.
Anyagilag függetlennek született, vézna, kicsit púpos és végtelenül hiú volt szellemi fölényére és felolvasó művészetére. (Budapesten is többször tartott felolvasást, legutóbb, ha jól emlékszem, a világháború alatt.) Felolvasásai jövedelmét legtöbbször jótékony célra adta. A bírálatokat pedig, a legkisebb vidéki lapok írásait is, közreadta a Fackelben. A nagy lapok persze agyonhallgatták. Nemcsak saját műveit, cikkeit, verseit olvasta fel, hanem Shakespeare és Nestroy műveit is. Karl Krausnak köszönhető a nagy bécsi költő reneszánsza.
Azt hiszem, Offenbach egy-két operettjét is felolvasta, oly módon, hogy maga próbálta elénekelni a szerepeket vagy egyrészüket. Bizonyos azonban, hogy síkra szállt Frank Vedekind-ért és 1905-ben elsőnek mutatta be, Bécsben, az általa kibérelt Trianon-színházban, Wedekind Pandora szelencéje című merész tragédiáját, amiért a költő, aki ezen az előadáson Jack, a hasmetsző szerepét játszotta, művei összkiadásában Krausnak meleg köszönetet is mond. Mert Karl Kraus fanatikus hirdetője volt azoknak a művészi értékeknek, amiket nagyratartott.
Első könyvei, köztük két ragyogó aforizma-kötete, müncheni kiadónál jelentek meg. Azzal is összekülönbözött. Saját kiadásában látott napvilágot, 1921-ben, Az emberiség utolsó napjai című gigantikus, megdöbbentő műve, nyolcszáz lapon, ötfölvonásos tragédia elő- és utójátékkal, amelynek előszavában ezt írja Karl Kraus: A dráma előadása, melynek terjedelme földi időmérték szerint körülbelül tíz estét tenne ki, marsbeli színházba van szánva.
Die letzten Tage der Menschheit a világháborúról szól. Lángeszű pamflét. Szörnyű pamflét. Hatása sokszorta nagyobb, mint az, amit Barbusse Tüze, vagy Remarque Nyugaton a helyzet változatlana gyakorol. Dante pokla paradicsom e mű színhelyeihez képest, ami itt van és amiről itt beszélnek, ahhoz viszonyítva kéj mindaz, amit Dante poklának lakói elszenvednek.
Az Igazság érdekében tudatosan igazságtalan sokhelyütt ez a tragédia, hadi tudósításokból és ujságtárcákból kivont történéseivel és párbeszédeivel. Karl Kraus a tudatosan izgató műnek legtöbb szereplőjét valódi nevén nevezi, sokan köztük ma is élnek. A drámai költemény (Az emberiség utolsó napjainak ez a rangja) több országban be van tiltva.
Karl Kraus hatása az összeomlás után volt legnagyobb. Azóta mindig ritkábban jelent meg a Fackel, amely a mai Ausztriában már nem lehetett az a szabadszájú folyóirat, aminek indult. A szocializmus németországi és ausztriai bukása nyilvánvalóvá tette, hogy Karl Kraus kora elmult. E kor temetését a nagy erkölcsbíró csak röviddel élte túl.
Halála után olyan megbántás érte, ami ellen már nem tudott tiltakozni. Az a bécsi ujság, amely ellen egész írói pályája alatt gyilkos gúnnyal hadakozott, igen tisztességes búcsúztatót írt róla.
