Színházi bemutatók

A Vígszínház negyven éves jubileuma alkalmával meg kell állapítani, hogy a színház megnyitásától kell számítani a budapesti magánszínház kezdetét s ezzel a színházi élet terjedelmének óriási megnövekedését. 1896 előtt megvolt az állami színházak mellett a Népszínház, de ennek is megvolt a félhivatalos jellege a fővárossal való kapcsolata révén.

A Vígszínház volt az első, amely magán-erőkből létesült és a maga erejéből tartotta fenn magát s ezzel megmutatta, hogy így is lehet színházat fentartani. Ösztönzője lett ezzel újabb meg újabb magánszínházak létesülésének és így annak a mozgalmas színházi és színház körüli életnek, amely ma Budapest arculatának egyik leginkább szembetűnő vonása. Van ennek természetesen árnyéka is: az üzleti szempontok eluralkodása, a drámairodalom nagy részének elüzletiesedése, a művészi követelmények könnyenvevése.

De nem lehet tagadni, ez a fejlődés szükségszerű volt. Egy milliós lakosságú, élénk érdeklődésű város nem érheti be két-három színházzal. A színház nem csupán művészeti intézmény, hanem a társadalmi élet fontos színtere is, a városi polgári emberek legfőbb szórakoztatója, alkalomszerző arra, hogy mindennapjuk egyhangúságából kiszabaduljanak és a kultúrélet illúzió-körében érezzék magukat. A szórakozás épp olyan elsőrendű társadalmi tényező, mint a munka. A színház pedig azt az elégtételt adja a polgár-embernek, hogy szórakozásában műveltnek érezze magát.

Művészi eredménye a Vígszínház első éveinek elsősorban a magyar színészi játék modernizálása. A Nemzeti Színháznak megvoltak a hagyományai, amelyektől nem szakadhatott el egyszerre, csak lépésről-lépésre fejleszthette korszerűvé színészei játékát. A Vígszínház kihasználta hagyománytalanságát, szerencséje is volt, mert mindjárt kezdettől fogva gróf Keglevich István és Ditrói Mór személyében kitűnő vezetői akadtak, akik ösztönszerűen megérezték, mire van szükség és kezdettől fogva kitűnő színészgárdája alakult ki az akkor még virágjában levő vidéki színészet nagy tartalékából.

Műsor dolgában is kedvező volt a pillanat: a francia dráma, vígjáték és bohózat akkor volt a divatja tetőpontján, a színészeknek dús alkalmat adott a fesztelen társalgó beszéd és a fesztelen, pátosznélküli játék kifejlesztésére, a színházat felmentette a műsor-gondok alól. A magyar közönségnek akkor szokatlan, új volt ez a szabad színpadi hang - akik már akkor figyeltük a dolgokat, emlékszünk még arra a társadalmi szenzációra, melyet Bisson, Feydau, Flers és Caillavet darabjai s Fenyvessy, Hegedüs, Varsányi Irén és mások játéka keltettek.

A magánszínház tette lehetővé az eredeti magyar színdarab kifejlődését, azt a modern nagyvárosi drámairodalmat, amely külföldi sikerek presztizsével erősödve, középeurópai levegőjével a közönségnél kongenialitásra találva, lassankint elfoglalta a hanyatló francia dráma üresedő helyét a műsorokban. Ennek a színpadi irodalomnak művészeti értékéről lehet vitázni, annyi azonban bizonyos, hogy legalább technikailag előbbre vitte a magyar drámát, kifejezte a budapesti közönség ízlését és ezzel műveltségi színvonalát, amely a budapesti színdarabok külföldi sikereinek tanusága szerint nem alacsonyabb más nagy városokénál.

A Vígszínház új játékstílusa visszahatott a Nemzeti Színházra is, siettette ott is a beszéd és játék modernizálását. De ezenkívül átalakítólag hatott a drámai termelésre is. Az a fesztelen játékmód másféle színdarabstílust kívánt, mint a régi pathetikus szavalás. Színészi stílus és drámai stílus kölcsönhatásánál fogva nehéz volna megmondani, hogy melyik hatott jobban a másikra, de azt meg lehet állapítani, hogy a francia darabokon kifejtett játékstílus kényszerítette a magyar írót is a stílus-változtatásra.

Hogy a színház rászorította az írókat a közönség nem mindig magasrendű ízléséhez való alkalmazkodásra, az a magánszínház természetéhez tartozik. A Vígszínházról el kell ismerni, hogy a színvonalat lehetőleg igyekezett tartani. Ha előadott is sok pillanatnyi sikerű darabot, amelyeknek már az emléke is eltünt, alig volt olyan évadja, amelyben ne hozott volna színre legalább egy-két igazán kitűnő színpadi művet.

*

Szinte magától értetődik, hogy jubileumát Molnár Ferenc darabjának bemutatásával ünnepelte meg a Vígszínház. Innen indult ki A doktor úr-ral Molnár drámaírói pályája, itt került először színre Az ördög, amely megnyitotta nemcsak Molnár, hanem általában a magyar színdarab útját a világ színpadaira, számos darabja itt került bemutatóra.

Azt lehet mondani, a Vígszínház a tipikusan Molnár-színház és Molnár a tipikusan vígszínházi író. Egész színpadi formája pontosan egyezik a Vígszínházéval, a dialógus vezetése stílusban azonos a Vígszínház beszéd-stílusával. Akik később a Vígszínház szerzői lettek, azok mind többé-kevésbé hűségesen, de Molnár tanítványai.

A Csoda a hegyek közt ünnepi áhitatú hangjával és levegőjével egyenesen kívánkozott az ünnepi előadásra. Molnárt kezdettől fogva vonzotta a jóság problémája, sokszor forgatta különböző oldalairól, többfelé kereste nyilvánulási formáit és az életben elfoglalt helyét, a jóság és a bűn kapcsolatait. Hasonlóképpen vonzotta az irracionális az életben; minduntalan átlépte azt a határt, ahol a megmagyarázhatatlan, az álom, a fikció kezdődik. Nem igaz, amit szeretnek róla híresztelni, hogy cinikus vagy szarkasztikus, - valójában áhítatra vágyó lélek, csak valami szemérmes gátlás, talán a szentimentalitástól való félelem takartatja el vele az ellágyuló érzést.

Csoda ott van, ahol hisznek benne. A hívő fontosabb benne, mint aki a csodát elköveti. Ezért olyan nehéz a csodát művészileg ábrázolni ma, amikor a felvilágosult emberek nem hisznek a csoda lehetőségében. De a felvilágosult emberekben is él valami nosztalgia a csoda után.

Az élet nagy igazságtalanságait csak a csoda egyenlíthetné ki s erre a kiegyenlítésre mindenki vágyakozik. Igy keletkezik bizonyos intellektuális csodavárás. Nem hiszünk csodákban, de ez a hitetlenségünk nem tökéletes, titokban ott van gondolataink talajvizében a kérdés: hátha mégis?

Ez a magatartás a csodával szemben Molnár "moralitás"-ának végső alapja. A szegény kis elvadult cselédlánnyal szemben az egész világ áll, a társadalmi berendezkedés, a törvény, a polgármester tekintélye, a nép dühe, saját együgyüsége. Roppant apparátus mozog, hogy elítélje perrendszerű gyanuokok halmaza alapján, halálos bűnért, amit nem követett el. Nem mentheti meg más, csak valami emberen-túli, valami csoda. A hiba-forrás nem az emberekben van, hanem az intézményekben, amelyek nem elég rugalmasak arra, hogy minden esetben az igazságot szolgálják. Ezért lép közbe az Ismeretlen Ügyvéd.

Előbb logikusan - nagyon is logikusan - a bíróságot igyekszik meggyőzni és a gyermekgyilkosság tettesét, a polgármestert emberi érzésének megszólaltatásával vallomásra bírni. Mikor kísérlete nem sikerült, mert a törvény és a társadalmi helyzet erősebb az emberségnél, csak akkor nyúl a valóságos csodatetthez: feltámasztja a meggyilkolt gyermeket.

A darab menetében benne van a csoda vágya, amint lépésről lépésre győz a csodaellenes intellektuson és megteremti a csodát. Győzelme azonban nem teljes. Megmarad utána is a kétség. Az író kelleténél jobban intellektualizálta a csodát. Nem tud végképen meggyőzni szükségszerűségéről. Nem éreztette meg teljes mértékben az Ismeretlen Ügyvéd lényének emberfelettiségét.

Sajnos a Vígszínház előadása nem áll teljesen az alkalom ünnepi színvonalán. Sem Muráti Lili, sem Góth Sándor nem merítik ki teljesen szerepük lehetőségeit; az előbbi nem elég mélyről hozza fel az üldözött leány sikoltásait, az utóbbi külsőleges játékkal játssza meg a polgármester megrendülését a bíróság előtt. Toronyi játéka kitünő, ami hiány mutatkozik, az a szerepé.

*

A kánai menyegző házigazdájának szemrehányást tettek a vendégek, hogy mért oly későn, a sok rossz bor után adatja fel a jó bort. Ez a szemrehányás illeti meg a Nemzeti Szinházat. Ha azt a két darabot, amely most, az évad vége felé került bemutatóra, előbb, az évad elején mutatja be, egész más lett volna Németh Antal igazgatói munkájának megítélése.

*

A Roninok kincse, Kállay Miklós romantikus japán drámájának előadása tagadhatatlanul olyan kitünő rendezői teljesítmény, amilyet ritkán van alkalmunk látni. Az elgondolás, a díszletek és jelmezek exotikus szépségével és színgazdagságával, a színészi játék koreografikus stilizáltságával, japán fametszetek és vázák rajzáról vett mozdulataival meggyőző színpadi intenció.

Az a merészség van benne, hogy éppen a különbözőség hangsulyozásával hidalja át azt a szakadékot, amely a darab japán világszemlélete, erkölcsi felfogása és a miénk között van. Enélkül a darab aligha talált volna megértésre, jó tulajdonságai elhalványultak, hibái megduzzadtak volna. Ebben az esetben a színház teljesen egyenrangú társszerzővé válik.

A japán kategorikus imperatívus, a vérbosszú kérlelhetetlen kötelezettsége a mi keresztény kötelesség-felfogáson nevelt gondolkodásunktól idegen. Egy egész máskép, más behatások alatt nevelt nép világképe szerint való. Hasonlókép az a hűbériség, amelyet a japán szellem fejlesztett ki, nem is hasonlít merev formáival az európai hűbériségre. Kállay Miklós régi japáni írott emlékek nyomán belehelyezkedett ebbe az idegen világba, a japáni sajátságos erkölcs, a véres bosszúállás és emellett mégis fejlett érzékenység elemeiből építette ki drámáját. Amennyire a mi színpadunk megengedi, felhasználta a japáni dráma szabadságait szerkezet dolgában.

Talán ebből is lettek azok a szerkezeti ingadozások az egészében szorosan fűzött első felvonás után a meglazuló második felvonásban. Úgy látszik félt attól, hogy az idegen tárgyat nem értik meg eléggé, azért tartotta szükségesnek az egyes szakaszok közt a két kikiáltó szerepeltetését, akik a görög kórus módjára magyarázzák a cselekvényt és hangulati hátteret adnak hozzá, - érzésem szerint feleslegesen. Csak lassítják, okvetlen szükség nélkül, az előadás menetét. Egészében véve azonban a darab kiváló munka, szerencsés inspiráció eredménye szerző és színház részéről. Megérdemli nagy sikerét.

A szereplők nagy tömegéből Timár József játéka válik ki, stilizáltan is igaz hangjával, meggyőző játékával. A művész most már nagy feladatok megoldására is kész. Somogyi Erzsi az egyetlen női szerepet nem győzi erővel - az ő kedves, egyszerű lénye, derültsége egészen más szerepekre vár.

*

Egyenetlen a kritika véleménye az Április-ról, Török Sándor új darabjáról, de nem csoda, mert vegyesebb darabot még nem sokat láttunk színpadon. Együtt van benne minden hang a bohózatostól a tragikumig, a realisztikustól az irreálisig, Athéni Timon keserű embergyűlöletétől az érzelmes ellágyulásig, az ártatlan áprilisi tréfától a legkegyetlenebb szatiráig.

Alapszövegében valószerűtlen, jeleneteiben hiteles. Miközben veszedelmes meredekeken jár, pattognak belőle a - rendszerint talpraesett - tréfás ötletek. Az emberekről a lehető legkedvezőtlenebb ítéletet mondja, de úgy, hogy a két első felvonást végigneveti a közönség, a végén azonban fanyar szájízzel küld haza a színházból. Pillanatokra a divatos karrier-darabok giccsével ijesztget, de nyomban visszájára fordítja a giccset, erős írói ötletet fordít ki belőle. Minduntalan olyan próbára teszi hiszékenységünket, melyet az nem bír ki, de ebből olyan dolgokat hoz ki, melyeket nehéz el nem hinni.

Szóval, kétségtelenül íróval van dolgunk, de olyan íróval, akinek nem alakult ki véglegesen a világszemlélete és világszemléletről akar tanubizonyságot tenni, nincs igazi ökonomiája, nem tud célozni, de többnyire célba talál, az ösztöneire bízza magát, élénk érzéket mutat a színpadi hatás, gyengébbet a szerkezet iránt, de tele van mohó frisseséggel, ötlettel, fiatalos magabízással. Ha életfilozófiát akar, könnyen naivvá lesz, ha ötleteire bizza magát, tisztán mutatkozik írói érzéke. Pazarló tehetség, nem gazdálkodik önmagával s nem mindig méltó dolgokra pazarolja magát. Érdeklődve várjuk, mire viszi, ha majd végleg megérik.

A Nemzeti Színház előadásának nagy tévedése Titkos Ilona. Ilyen elhibázott, üres játékot még nem láttunk tőle. Intő példa arra, hogy mennyire visszafelé tud sülni a túlzott hatásvadászat. Ezzel szemben egészen kielégítő Jávor Pál játéka, Csortos Gyula nem adja ki ugyan képességei teljességét, de a tréfás kedvű kegyelmes úr alakját érdekesen építi fel. Szörényi Éva, Nagy Adorján, Petheő Attila, Táray Ferenc, Forgách Antal korrekt játékkal járulnak az előadás sikeréhez.

*

Arról azonban nincs szó a kánai menyegző történetében, hogy az erős jó bor után édeskés műbort adtak volna a vendégeknek, mint most Andai Ernő darabjában a Nemzeti Színház. Bonyolult, minden belső indokolás nélküli cselekmény, felületesen átfestett leltári alakok, - nyoma sem annak, hogy a szerző a saját személyével is résztvenne a dologban.

Apró kis ötletecskék a dialógusban, komikussá erőltetett helyzetek, a második felvonásban mondva csinált erdélyi falusi környezet. A színészből lett portás természetesen idézeteket szaval tragédiákból, az egyetemi magántanár természetesen példásan együgyű szerelmi dolgokban, a művészettörténet kisasszony-doktora természetesen házvezetőnő és így tovább.

Minden természetes - egy megrögzött színpadi sablón természetessége szerint, amelynek alaptétele, hogy mennél üresebb valami, annál jobban tetszik a közönségnek. Ebben az esetben azonban attól tartunk, a szerző - akitől már sokkal jobb darabokat is láttunk - ezúttal kissé a közönség színvonala alá csúszott. A színészek minden igyekezetükkel támogatják a szerzőt, köztük Uray Tivadar és Hosszú Zoltán tudnak olyasvalamit adni, ami némileg új oldaláról mutatja képességüket.