Augusztus 15-én Washingtonban láttam utoljára Huey Long szenátort, Roosevelt elnök mellett Amerika legérdekesebb politikusát, akivel azóta, mint ismeretes, három pisztolylövéssel végeztek ellenfelei. A szenátus jobboldali utolsó padsorában szikár, magas szenátus beszélt általános részvétlenség közepette. Közepén néhány szenátor félhangosan beszélgetett, a baloldalon két- három törvényhozó újságot olvasott.
Ejha, gondoltam, itt sincs másképp, mint nálunk Budapesten!
Üres ház, zsúfolt karzatok, amelyeket olyan alacsonyra építettek, hogy parolázni lehet a szenátorokkal. Lassanként mégis beszállingóznak az amerikai honatyák. Egyforma, markáns, fiatalos, borotvált arcok, testtartásuk hanyag, a járásuk lompos, egész magatartásuk és gesztusaik a mi fogalmaink szerint nem éppen választékosak. Mi régi politikus nemzet vagyunk, a parlamentünknek, különösen innen tengerentúlról nézve, úrikaszinó levegője és hangulata van. Itt a politikusok egyszerűbbek, őszintébbek és szerényebbek! Gondolataimban most megzavar a karzat feltörő moraja. Pirospozsgás, mosolygós arcú, elhízott termetű, otthonos közvetlenséggel mozgó szenátor lép be az ajtón. A komor és borús arcok között szinte világít nyájas, széles mosolyával. Persze nyomban megismerem, hiszen az arcképét, torzképét naponta tízszer is láttam az újságokban: ez Long a louisianai diktátor.
A szenátus üléstermében nem ünnepélyes terembiztosok, de csinos és fürge boyok hozzák, viszik a leveleket és az üzeneteket. Egy ilyen ordonáneboy fut feléje és átad neki egy hatalmas paksamétát. Long meg sem nézi és már hájas alakját megszégyenítő hosszú, gyors léptekkel siet fel az elnöki emelvényhez. Az elnök éppen koppint egyet vaskalapácsával Long könnyedén odakönyököl az asztalra és hangosan diskurálni kezd vele. Az elnök ünnepélyes arca elsötétül. Látható idegességgel hallgatja Long szenátort, akinek veszett híre van itt Washingtonban.
Long egy paraszthajszál híján kommunista. Az egymillió dolláron felüli vagyonokat fel akarja osztani. (Akinek veszteni valója van Amerikában, esküdt ellensége a kedélyes Longnak. Magam hallottam, amikor az autóbuszon egy mellettem ülő utastól megkérdezte a kalauz:- Ön nem louisianai? - Nem- feleli ijedten útitársam. - Azért, mert rögtön leszállítottam volna! A kalauz évi jövedelmét kétezer dollárra, megtakarított vagyonát egyezer dollárra becsülöm, de nem tudja elviselni és egyenesen fellázítja, hogy ez a betyár louisianai kormányzó a szegény milliomosoktól el akarja venni egymillión felüli vagyonukat. Hol marad akkor az ő haszna? Mert itt foglalkozási, felekezeti és társadalmi különbség nélkül mindenkiben utolsó lehelletéig él az a remény, hogy egyszer még valamely szerencsés véletlen folytán még is csak milliomos lesz. És ez a Long szenátor meg akarja fosztani őket ettől a lehetőségtől!)
A szenátusi karzat érdeklődése is persze kizárólag Long felé fordul.
Magyarázzák nekem, hogy a minap tizenhat óráig beszélt egyfolytában egy törvényjavaslat ellen. A végén már az amerikai nők háztartási teendőit magyarázta, hogyan kell eltenni a befőttet és kishagymát meg uborkát. Itt ugyanis a szónok addig beszélhet, amíg akar, csak éppen meg nem állhat beszéd közben. Lesietünk a folyosóra.
Amerikai barátom mutat be Longnak és Amerika létkérdéséről, a munkanélküliségről diskurálunk. Mint kitűnő diák, aki betéve tudja a leckét és ki akar tűnni a többiek közül, olyan folyamatossággal és biztonsággal szólt hozzá ehhez a megoldhatatlannak látszó problémához.
- Csak a legkrudélisabb jövedelmi adó segíthet a mai emberiség legnagyobb betegségén.- mondja,- Az angolok tudják, mit csinálnak! A mai potom munkanélküli segéllyel senki emberfia nem remélhet prosperitást az iparban. Ebből a segélyből csak koplalni lehet, ebből nem telik iparcikkek vásárlására. Magyarázzuk meg ezt a többi szenátornak, mert azok nem hisznek neki. Ha majd úgy tele lesz az állampénztár, mint az angol kincstár, játszi könnyűséggel megoldjuk a kérdést. Harsányan felnevet. Biztosíthatom magukat- folytatja széles gesztussal- annyi pénzt szedek össze erre a célra, amennyit csak akarok... Csak bízzák rám! Még most is a fülemben cseng jóízű kacagása.
Négy hét múlva megölték.
