Aba-Novák Vilmos kiállítása Fränkelnél érdekes fejlődésről tanuskodott. Nem lényeges átalakulásról, mert hiszen a művész ma is az a derűs mesemondó, aki eddig volt és ma is azon az úton jár, melyet néhány évvel ezelőtt álomszerű képeivel választott. De mesevilága és kifejezési módjai is gazdagodtak. Mesevilága annyiban, hogy abban az emberi élet jeleneteinek még nagyobb szerepet juttat. Kimeríthetetlen ötletességgel zsúfolja össze és kavarogtatja előttünk vásárait, cirkuszait, miközben szinte gyermekes kópésággal örül groteszk tréfálkozásának.
Aba-Novák játszi könnyedséggel és biztossággal fest. Ehhez a stílusbiztossághoz legújabban nem csekély elmélyedés is járul, gazdagon burjánzó képzeletének termékei mindinkább művészi látásélményekké is nemesednek, a tréfa maradandóbb emberi érzések világába vezet.
Ma is nagyon szereti a sötét és világos színek harsogó ellentéteit, éppen úgy keresi a rikító színek hatását, de nem egyszer olyan fínom átmeneteket is kapcsol közéjük, amilyeneket addig nem találhattunk ábrázolásain.
Elpusztíthatatlan jókedv él benne. Egy robusztus nagy gyermek pajzánkodását kínálja, aki tele szájjal hahotázik elbeszélés közben, de akármilyen kamaszos életörömtől duzzad is, mélyen meg tud illetődni a világ szépségén, az élet túláradó gazdagságán.
A Képzőművészek Új Társaságának kiállítása nem hozott különösebb meglepetéseket. De annál érdekesebb volt a katalógus előszava, mely legújabb művészi harcainkról számol be, amidőn így ír:
"Igazságtalan volna a Kut-at az École de Paris helyi képviseletének, szellemi egyedárusítójának tekinteni. Nem akar az lenni és nem is az. Hogy szorosabbak a szellemi kapcsolatai Párizszsal? Igaz. De ez a Párizs nem egy várost, nem egy iskolát, nem valami művészi manírt jelent, hanem a sok között a legmagasabbrendű európai szellemiséget, az egy stilus helyett a sok stilus egyenlő feltételek között folyó örökös küzdelmét. Tiszteli azt a művészeti hitet is, amely szembenáll vele.
De nem ismerte el, hogy magyarabb művészet volt, amely évtizedeken át a müncheni és még rosszabb bécsi iskolák emlőjén akarta felnevelni a nemzeti jelleget. És bármilyen magas színvonalat jelent is az új olasz iskola, a Kut, nem hiszi, hogy inkább volna magyar, ami olasz, mint ami általánosan európai. De vallja - és ezt történelmi tények bizonyítják, - hogy a Párizst járt művészeink emelték a magyar képzőművészet színvonalát európai horizontra és hogy nem a programszerűség, hanem csak a tehetség teremthet magyar művészetet."
Ezek a nagyon időszerű kijelentések nyilván abból a mohó rohamból erednek, amellyel egyesek a római iskolára és nem kevéssé befolyásos támogatóira támaszkodva neoklasszicista érvényesülésükért küzdenek. Persze, aképen, hogy minden rosszat rákennének a francia művészetre. Arra a francia művészetre, amelyet az olaszoknak eszükbe sem jut lekicsínyleni. És teljesen igaza van a Kut-nak, ha a művészi szabadság mellett foglal állást, mert igazi művészet csak a szabadságból sarjadzhat.
Sajnos, nem ezen az állásponton volt a művészeknek egy jókora csoportja, mely a kormányhoz intézett memorandumában huszonhat pontba foglalta össze művészetpolitikai követeléseit. A memorandum szülőoka a mai kétségtelen művésznyomor volt. Nézetük szerint sürgős állami beavatkozásra volna szükség. Még pedig úgy, hogy az állam vegye kezébe a művészet irányítását. Akadályozza meg a művészi pálya túlzsúfolódását, irányítsa a rádiót, tegye lehetővé egy művészeti pártatlan folyóirat megindítását, tartsa nyilván a művészeket, ellenőrizze a "művész" elnevezés használatát, létesítsen művészeti kamarákat, szabályozza a műkereskedelmet, az állami, illetőleg közületi megrendeléseket.
Vigyázzon a sokszor "nemzetietlen" művésziskolákra, létesítsen nyugdíjpénztárt stb., stb. Végső eredményben tehát, hogy a művészetből államilag szabályozott intézményt és a művészekből államilag megrendszabályozott kasztot csináljon. Nem kérünk belőle! De nem kívánhatjuk az államtól azt sem, hogy a középszerű és még rosszabb művész támogatására óriási összegeket költsön el. A művészet és irodalom bürokratikus felépítése a legszörnyűbb és legveszedelmesebb gondolatok egyike. Pláne, ha nemzeti jelszavak alatt történnék, hiszen emlékezzünk vissza, hány éven át küzdött a művészek epigontábora éppen legmagyarabb és legnagyszerűbb művészeink ellen, akikre a nemzetietlenség vádját akasztották.
A Szolnoki Művésztelep kiállítása inkább visszatekintő részében volt jelentős, mint mai munkásságával. Sajnos, ez a retrospektiv rész is fogyatékos volt. Pedig Szolnok nagy szerepet játszott újabbkori művészetünk kialakulásában. Ha nem is akkorát és nem olyan mélyrehatót, mint Nagybánya, mégis igen jelentőset. És ma Nagybánya elvesztése után még fontosabb szerepet kellene betöltenie. Művészi multja és motivumgazdagsága egyaránt arra jelölik ki, hogy ott a mainál még elevenebb művészi élet keletkezzék.
Barcsay Jenő és Vilt Tibor kiállítása az Ernst-muzeumban két derék és alkalmasint jelentékeny jövő előtt álló művészünket mutatta be. Barcsay sötétes, komor színekkel, durván odavetett vonalakkal fest, kissé egyhangúan is, bár néhol harsogó hangsúlyokat is alkalmaz. Nem ismer hangulati ellágyulásokat. Sötétes, barna és vöröses színadásából, lomha nagy vonalaiból gyakran erőteljes hatásokat facsar ki és voltak olyan alakos és tájképi kompoziciói is, amelyek maradék nélkül adták azt a nagy megdöbbenést, melyet benne a világ nagysága ébresztett.
A másik kiállító, Vilt Tibor, néhány éve egyik, mindinkább beteljesedő reménysége új szobrászatunknak. Ma még ő sem kész egyéniség. Erős forrongásban él, szobraiban a gondolati, hangulati elemek erősen vívódnak a formai kifejezés módjaival. De ebből a forrongásból néha olyan erős szellemiséggel telített alkotások bukkannak fel, amelyek mai szobrászatunknak legszebb termékei mellé állíthatók. Vilt nem a nyugodt lét kiegyensúlyozott ábrázolója. Még látszólag lehiggadt ábrázolásai mögött is fölötte mozgalmas lelkiállapotok vibrálnak.
Mattyasovszky-Zsolnay László emlékkiállítása, mely az Ernst-Muzeum összes termeit megtöltötte, igen jól mutatta be ennek a kiváló művészünknek kivételesen finom művészetét. Impresszionistáink második nemzedékéhez tartozott, melyben kétségtelenül a legnagyobb tehetség volt. Vérbeli festő, akit hosszú ideig kizárólagosan az a törekvés lelkesített, hogy az eléje táruló optikai képet mentől könnyedebben, mentől finomabban és lágyabban fesse le.
A finom színek szerelmese volt. Nagy színbeli, vagy világításbeli ellentétek nem igen foglalkoztatták, a térbeli elhelyezkedés sem izgatta. Opálosan csillogó, hamvas színekből összeálló felületek festője, ha női aktokat fest. Ezek között megcsodálhattuk néhány olyan művét, amely bátran a legszebb magyar aktfestmények közé számítható.
De nem kevésbé értékesek csendéletei is. Ezeken gazdagabb színpompát fejtett ki és talán még oldottabb, még festőibb ábrázolást ért el. De egy kissé hűvösebb, egy kissé fanyarabb volt, mint nagy impresszionista elődjei. Érzékisége nem volt olyan forró, mint Csók Istváné, egy második nemzedék kissé skeptikus tartózkodása nyilvánul meg művészetében. Nem mintha fölötte éles intellektusa hatott volna gátlóan alkotásmódjára, de egy másfajta, fáradtabb és elfinomodottabb érzékiség nyilvánult meg látásmódjában. Gyakran Manet-ra emlékeztet, ennek arisztokratikus szemlélete állott hozzá legközelebb.
Kiállítása gyors kialakulásról számolt be. De arról is, hogy élete utolsó éveiben némi változás kezdődött művészetében. Alkalmasint Szőnyi István hatása alatt összefoglalóbb módon kezdett festeni, de ezekben az alkotásaiban is megőrizte színeinek hamvasan összehangolódó harmóniáit.
Korán és váratlanul távozott az életből. Bizonyára még sok kiváló alkotással örvendeztette volna meg művészetének barátait. Mégis a világháború befejezése óta tavalyig tartó, szakadatlan munkásságban eltöltött és sikerülésben állandóan szerencsés évei alatt olyan jelentős és gazdag világot teremtett művészetével, hogy a nagybányaiakra következő nemzedék legkitünőbb festői közé állítható.
A kiállítással egyidőben jelent meg Petrovics Elek könyve Mattyasovszky-Zsolnay Lászlóról. Lépésről-lépésre követhetjük benne, hogy művészünk mit és hogyan festett, de azt is olvashatjuk, hogy a művészetről vallott felfogása évről-évre hogyan alakult ki teljesebbé és egyénibbé. Több, mint száz kitünő reprodukció támasztja alá a szöveget, mely Petrovics tartózkodóan egyszerű és kristálytiszta jellemző tehetségéről és tévedhetetlen művészetismeretéről kitünően tanuskodik.
