Bemutatók

Azt hiszem, akik el szokták olvasni a színházi előadásokról szóló beszámolóimat, könnyű szívvel beleegyeznek, hogy lemondjak Jean de Létraz Mackó című vígjátékának részletes ismertetéséről. Igazi átlagos francia vígjáték, egy nem túlságosan elmés ötletre építve, a hagyományos francia vígjáték hagyományos technikájával kidolgozva, a hagyományos pikantériával enyhén fűszerezve, a dialógus hagyományos ötletességével megírva.

Akik az ilyet szeretik, azok elmulatnak rajta egy estén, élvezik azt a színészi rutint, amit a darab szerepei megkívánnak s amiből bőven telik a Vígszínház színészeitől, akik a darabot a Pesti Színházban játsszák, elsősorban Góth Sándortól, Góthnétól, Kabos Gyulától, Sulyok Máriától. De nem vagyok benne bizonyos, hogy két-három hónap mulva is emlékeznek még rá.

*

Hát igen, a lányok - nem minden lány, de bizonyára sok lány - másként gondolkozik és él, mint annak idején, lánykorában, a mamája. Jönnek-mennek egyedül, illetőleg fiúkkal, sportra, mulatóhelyekre s közben nem érzik megbocsáthatatlan bűnnek, ha itt vagy ott ottfelejtik azt, amit valamikor a leányság legfőbb glóriájának tartott a világ. Sőt még csak nem is szégyellik ezt a feledékenységüket, csak a szüleik, különösen a kedves papáik, ósdi erkölcsi nézeteit honorálják azzal, hogy össze-vissza hazudnak nekik, nem egyszer az elnéző, sőt talán megértő anyukák segítségével.

Mi tagadás benne, a mai úgynevezett jó középosztálybeli lányok - mondom, nem mind, hanem sokan - körülbelül aszerint az erkölcsi standard szerint élnek, mint huszonöt-harminc év előtt az alsóbb néposztályok lányai. Ha a fiúknak, akik majdan feleségül veszik őket, így is jó, hát akkor istenem...

Csathó Kálmán semmiesetre sem az a zord erkölcsbíró, aki emiatt haragos erkölcsprédikációkkal traktálná akár a lányokat, akár a szülőket. Van annyira konzervatív, hogy ne helyeselje ezt a szabad lány-életet s az anyáknak azt ajánlja, hogy ne csak bizalmas barátnői, hanem gondos ellenőrzői is legyenek lányaiknak s ne sajnáljanak ezért egy kis kényelmetlenséget, de nagyon nem háborodik fel, mint ahogy egy kellemes társasági csevegőnek nem illik semmiért sem felháborodni.

Még ha egy kis malíciával beszél a dologról, akkor is csak megmutatja az álláspontját, de úgy, hogy a lányok is, a mamák is kapjanak egy-egy oldalvágást, de egyiknek le legyen oka komolyan megharagudni. Közben nem titkolja, hogy szívesen kerülgeti az olyan dolgokat, amikre a hölgyek mosolyogva azt szokták mondani: no de vigyázzon, lányok is vannak jelen... Rosszalkodó író, nyilván azért szeretik írásait a nők.

Kicsit sokáig tart, amíg exponálja az előkelő ügyvéd lányának történetét, aki szintén eljárogat egyedül mulatni, sőt felmegy a híres nőcsábító Fekete Feri lakására is, ahonnan csak pánikszerű meneküléssel tud mirtus-koszorúja sérelme nélkül elszaladni. Igen, vannak lányok, akik így visszariadnak az utolsó pillanatban attól, aminek gondolatával szívesen eljátszogattak.

Különösen olyan lányok, akiktől barátnőik csodálkozva kérdik: jé, hát te még mindig szűz vagy? Tudniillik, vannak lányok, akik nem szeretnek ebben a tekintetben sem elmaradni barátnőik mögött. Csathó Kálmán a kislányt megbünteti meggondolatlanságáért egy családi jelenettel, amelyben ő is, a mamája is kikap a felháborodott, de könnyen megnyugvó papától és meneküléséért megjutalmazza egy derék vőlegénnyel, akiért sok pesti lány megirígyli, mert Ráday Imre játssza, ezenkívül a gazdag nagynéni örökségével, melynek nem megvetendő része az ezer hold birtokon kívül a hírneves illatos sajt készítésének titka.

Így hát mindenki jól jár, a szereplők is, a színház és szerző is, a színészek is, akik közül Muráti Lilinek, Cs. Aczél Ilonának, Gombaszögi Ellának, Ajtaynak és Rádaynak könnyen játszható és hálás szerepek jutottak. Nem jár rosszul a közönség sem, amelyet az író nagyon jól ismer, tudja, mivel lehet mulattatni. Még a kritikus is türhetően jár, mert nem kell a darabbal szemben a magas kritikai mértékeket alkalmazni s ezzel unalmassá válni.

*

---

Vörösmarty ideje óta színházi rendezőknek már majdnem évszázados problémája: a Bánk bánt közelhozni a közönséghez, kiemelni a nemzeti ereklyék múzeumából és népszerűvé, élő értékké tenni. A Nemzeti Színház százesztendős pályáján nem volt valamire való rendező, aki ne próbálkozott volna ezzel a feladattal s csak megközelítette volna is.

Most új megoldási kísérletet láttunk a Nemzeti Színházban, minden eddigitől eltérőt. Ez az új rendezés megszűkíti a színpadot azzal, hogy egy külön emeletes építményt emel rá s ezen játszatja a drámát. Ha a cél az volt, hogy ezzel koncentrálja, vagy összesűritse a cselekményt, akkor céljának ellenkezőjét érte el: az oszlopokkal szakaszokra osztott építmény ellenkezőleg szétdarabol, a jelenetek különszakadnak egymástól és önálló képekké válnak. Ezt a hatást még jobban fokozza az, hogy a cselekmény hol az építmény földszintjén, hol az emeletén történik. Sőt szimultán történések is vannak, egyszerre a földszinten és emeleten.

Mikor például az első felvonásban Bánk Tiborccal vagy Peturral beszél, fönn az emeleten jönnek-mennek, nevetgélnek és hajbókolnak a királynő báljának vendégei, szolgák nagy tálakat hordanak. Most már mire figyeljen az ember? Az emeletre, vagy odafigyelek és akkor nem tudok a lenn folyó cselekménybe belekapcsolódni, vagy nem figyelek oda és akkor mirevaló az egész? Amikor pedig az emeleten folyik a cselekvény, akkor a földszint üresen és sötéten tátong. A háttérben levő lépcsőn folytonos a jövés-menés, mint valami szállodában, - ez is csak zavar és rontja a hangulatot.

Hozzá még az emeleten mozgó alakok csak derékig vagy azonfelül látszanak. A legfontosabb jelenet, mikor Bánk megöli Gertrudist, úgy folyik le, hogy az alakokat alig vállig látom. Itt nyilvánvaló a szándék, enyhíteni a jelenet brutalitását, de viszont az izgalom és az érthetőség rovására megy a dolog. Viszont el kell ismerni, hogy az utolsó felvonás színpada gyászos komorságával szép és hatásos. Az egész kísérlet a szcenéria külsőségeivel akarja a problémát megoldani, ami bizonyára elhibázott dolog. Nem hoz közelebb a célhoz.

Kiss Ferenc Bánkja nagyon érdekes és újszerű. Nem a hatalmas nagy urat hangsúlyozza, hanem a nemes indulatú jó embert, aki magában gyötrődik féltékenységével, szelíd szóval csitítja a békétleneket s csak a királyné provokáló magatartása robbantja ki belőle a gyilkos cselekvényt. A verseket szépen mondja, szavalás nélkül, mégis vers-szerűen. A reális játékmódot összhangba hozza a szerep romantikus szellemével.

Somlay Artur Tiborcát kissé színtelennek érezzük, nagyon is hangsúlytalan beszéde miatt nem tudnak kialakulni az alak körvonalai. A régi játékmódhoz legközelebb áll Kürti József Peturja. Timár József Biberachja sima és hajlékony, - nem tudom, nem kellene-e ezt az alakot több charme-mal játszani. Tőkés Anna a hagyományos lágysággal játssza Melindát, nagyon szép a beszéde, Mátrai Erzsi Gertrudisa akkor elfogadható, mikor a királyné gőgjét és gúnyos lenézését kell hangsúlyozni.

Annyi hasztalan erőfeszités után kételkedni kell, hogy lehetséges-e a Bánk bánból színpadilag is életképes előadást rendezni. Alighanem megmarad irodalomtörténetünk büszkeségének és hazafias alkalmakra való ünnepi játéknak.

*

Azoknak az előadásoknak, amelyek úgynevezett avant-gardista darabokat, vagy olyanokat, melyek szokatlanságuknál, a nagy tömegek számára megközelíthetetlenségüknél fogva költői értékük dacára sem tudnak a mai átlagközönségre beállított színpadjainkra feljutni: mindig van egy nagy baja. Alkalmi előadások egy-két estére szólnak, kevés anyagi eszközzel dolgoznak és a tökéletes színpadi kidolgozásra nincs elég idő sem. Hiányosan visznek a közönség elé olyan darabokat, melyek csak hiánytalan előadásban tudnak hatni, az átlagon felüli feladatot akarnak teljesíteni átlagon aluli erővel.

Ez érzik meg Giraudoux Amphitryon-jának előadásán is, melyet a Francia Játékszín néven Kürti Pál kezdeményezésével és rendezésével a budapesti francia követség támogatásával létrejött új egyesülés hozott színre a Belvárosi Színházban. Minden elismerést megérdemlő igyekezettel játsszák el a ragyogóan szellemes, költői művet, egy-egy jelenetet teljesen ki is hoznak, az egészen azonban érezni, hogy a színészek részéről egy kicsivel több belemélyedés, a rendezés részéről a végső összehangolás kellene még, hogy minden érték értékesíttessék, ami a darabban van. Olyan darab ez, amelyben a fősúly nem a cselekvényen van, hanem a dialóguson.

A cselekvény is némi szeszéllyel bár, de hatásosan, helyenkint - mint Alkmene és Léda jelenetében - ellenállhatatlannak van szerkesztve, de a költő számára inkább csak keret, alkalom a kivételesen gazdag dialektikájú, iróniája mögött szép lírát elbujtató költő gondolatvilágának sokszor szeszélyesnek tűnő, végeredményben mégis egységbe szervesedő feltárására. A dialógusban elragadó dolgok vannak, olyan, mint a kora reggeli nap színekben gazdag tükrözése a sima vízfelületen. Minden olyan könnyűnek látszik és mégis mindig mélységet érez az ember.

Az előadás kissé nehezen jut kerékvágányba, de a második felvonásban egyre biztosabban halad. Szerepét Mezey Mária meríti ki teljesen, Szigeti Jenőnek jó hangjai vannak Merkur félig bohóc, félig intrikus szerepében, a többiek - Nagy György, a ritka szép megjelenésű Dobos Annie, Hoykó Ferenc, Mihályfi Béla, Soltész Annie - szép beszédükkel járulnak hozzá az előadáshoz.