A Néma levente

Heltai Jenő vígjátéka a Magyar Színházban

On ne badine pas avec l'amour - mondja egy kis darabja címében Musset, akinek finom romantikus vígjátékai bizonyára műfaji előképei Heltai új verses vígjátékának. Ősidőkbe visszanyuló, örök témája ez a szerelmi költészetnek: a szerelmet meg kell ragadni, magadhoz ölelni, nem engedni közelébe a gőgöt, tartózkodást, nem kérni árat érte, mert a szerelem bosszúálló és könnyen visszafordítja a fegyver élét arra, aki ellene emelte.

S ősi hagyomány, a trubadur-világ visszarezgő emléke szinte kötelez rá, hogy a költő az ilyen szerelmi bölcsességet versben, a lovagkor, vagy a renaissance jelmezébe öltöztetve öntse formába. Heltai Jenőben is bizonyosan darabja ötletével együtt született meg a verses forma kényszere. Az ilyen játékos életbölcsességet formailag is ki kell emelni a mindennap realitásából, dallamot és ritmust adni bele, hogy azzá lehessen, aminek lennie kell: időtlen emberi érzés kifejezőjévé.

Ki kell hangsúlyozni, hogy az egész csak játék, mert annál tisztábban lesz láthatóvá a könnyü, napfényben tükröző felszin alatt a költői gondolat. És szorosan időponthoz kötni sem szabad, azért nem lehet lejátszatni a mában s a történelmi időpontot is csak mint színt és kosztümöt szabad használni, a tényleges korfestés igénye nélkül, mert csak úgy lehet érzékeltetni, hogy minden idők embereiről van szó, ha a színpadon mozgó alakok nem tartoznak semmilyen időhöz.

Erre a célra találta fel a romantika a maga saját külön költői középkorát és renaissanceát, amely nem volt sehol és semmikor, de ott van mindig és mindenütt az emberi fantáziában, mese-középkor és mese-renaissance, gőgös, hideg, de könnyen felforró úrnőkkel, szerelemért mindenre kész lovagokkal, semmi jót el nem rontó, tréfára kész királyokkal és királynőkkel, úrnőjükkel együtt szerelmes duennákkal és a többi furcsa, játékra mindig hajlandó személyzettel, Boccaccio és Bandello és a többi régi olasz novellisták élveteg világával.

A szerelem visszafordítja a fegyvert: a gőgös úrnő nagy árat fizettet a lovaggal egyetlen csókjáért, három évi némaságot, de aztán maga is megfizet érte: a csók felforralta a vérét, most már ő kívánja megszólaltatni a lovagot, de most már az büntet: megtartja fogadalmát, néma marad minden fenyegetés, rábeszélés ellenére, néma marad, mikor magáévá teszi, mikor a király halálos ítéletet mond a nőre s csak a siralomházban szólal meg végre. Volter és Petruchio testvére ez a néma levente, ugyancsak gyökeresen kitakarítja a gőgöt az asszony szívéből.

Meghitt motívumok kergetik egymást: ahogy a nő előbb vonakodik, aztán érdeklődni kezd s végül elfogadja az ékszert a lovag kalmárnak öltözött szolgájától, ahogy a király halálos ítéletet mond rá, mert nem tudta a leventét kigyógyítani némaságából, apró ötletek koboldjai kergetőznek, folyton éreztetve a dolog tréfa jellegét, kacsalábon forgó fordulatok figyelmeztetnek, hogy fölötte lebegünk a realitás vaskos világának, ritkább, súlytalanabb levegőben vagyunk, az illuziók önkényes, vágyva-vágyott világában.

---

Tiszta, megvesztegető költészet ez, Heltai verseinek levegője. De ez a költészet önmagáért van, a dologból magából fakad, szerves valami, nem pótléka a drámai készség hiányának, ahogy a verses vígjátékokban oly gyakran lenni szokott, nem lirizálás a dráma helyett. Heltai vígjátéka kitünően felépített, minden részletében szinpadra termett, minden hatást értékesítő dráma. Állandó feszültségben tartja a nézőt, teljesen betölti a színpadot. Színpadi mű, versekben, költő műve, aki ezenfelül színdarabot is tud építeni, színészeknek hálás játékalkalmakat nyujtani, érdeklődést kelteni és fenntartani, nézőteret szuggesztiója alá rögzíteni.

A verses dialógus sem tolakodó, egyszerű szavak csengenek, a párbeszéd semmivel sem líraibb a szükségesnél, fölösleges páthosz sincs benne, a rimek inkább csattannak, mint csilingelnek, - a vers is csak arra való, hogy folyton éreztesse a realitás-felettiséget. Ahogy első hallásra meg tudjuk ítélni, Heltai egész újszerű, színpadi vers-nyelvet talált ki, egyszerűbbet, színpadhoz símulóbbat, mint régebbi verses vígjátékaink szerzői.

Bajor Gizi játssza Ziliát, a várúrnőt. Lényének egész szépségével lép fel, s kedélyének minden mélységével és gazdagságával. Kemény gőgjében is éreztetni tudja az asszonyi lágyságot s ellágyulásában, csábító kacérságában annyi a változat, az átmenetek olyan magától értetődőek, az árnyalatok olyan tiszták, hogy - mint a színházi emberek mondani szokták - nem Ťhagy benne semmitť a szerepben.

Vannak játék-pillanatai, amelyek megragadók, egy pillantása, egy mozdulata lelki állapotot, helyzetet fejez ki: így, mikor elfogadja a gyűrűt, vagy mikor a csók után egy szemrebbenésnyire meginog s aztán újra felölti gőgös lényét, vagy mikor nem csinál egyebet, csak a szeméhez emeli a két tenyerét. A szerepe is kitünő alkalmakat nyújt az ilyen apró finomságokra, de úgy látszik, ő maga is teremt ilyen alkalmakat. A színészi invenció ritka példája ez.

Partnere, Törzs Jenő, méltó hozzá: neki a darab nagyobb részén át a beszédes némaság jutott, a testtartással, nézéssel, fej- és kézmozdulattal való játék. Nehéz feladat, de hálás, ha a színész jól csinálja. A költő színpadilag is elmés elgondolásával módot adott a színésznek, hogy valami szokatlant, újszerűt adjon és a művész él is a lehetőséggel. Egy-egy pillantása, arcának egy elborulása vagy elmosolyodása, egy-egy pillanat, amikor már alig tudja állni a némaságot, fölér egy hosszú tirádával.

A harmadik felvonásban aztán, - itt van a költő legmerészebb és következményeiben teljes igazolást nyerő ötlete, - mikor hóhérnak öltözve bemegy a siralomházba Ziliához és beszél neki tavaszról, az élet szépségeiről, a beszéd ellenállhatatlan humora robban ki. A többiek közül Péchy Blanka, Szakáts Zoltán, Székely Lujza, Piller Vera, Bilicsy színesítik játékukkal az előadást.

Külön kell szólani arról, ahogy a verseket mondják. Végre is, az egy Bajor Gizit kivéve csak elvétve játszanak verses darabban, biztosan van köztük nem egy, aki még sohase játszott verses szerepet. Annál nagyobb elismerés, ha azt mondjuk, a versmondásuk csaknem kifogástalan. Nem éneklik el és mégse törik prózává a verset, megtartják azt a hanglejtést, amely érezteti, hogy verset mondanak és mégsem esik sérelem sem természetes beszéden, sem az értelmen.

Ez különös érdeme Hevesi Sándor rendezésének, amely minden tekintetben kitűnő művész-munka. Minden apró részlet ki van dolgozva, minden hangsúly érvényesül, minden hatás teljes. Hevesi hatalmas munkát végzett, tökéletes sikerrel. A második felvonás díszleteit szépeknek, de kelleténél súlyosabbaknak találtuk a darab játékos könnyűségéhez képest.