|
A mai rádiodráma
A brit rádiótársaság hivatalos lapja, a Radio Times nemrég egy egész számát a rádiódrámának szentelte. Hozzászólt a kérdéshez a rádió drámai igazgatója, egy elismert rádiódarabíró, egy sikeres rádióra-átdolgozó író, egy történelmi eseményeket rádióra megjelenetező író, egy hangjátékszerű riportokat író rendező, egy hangjáték-zeneszerző, egy rádiódarabrendező, két rádiószínész, egy rádiókritikus, ez az utóbbi úgyis mint rádióközönség. El kell ismernünk, hogy jól megrendezték ezt az irodalmi ankétot, minden oldalról avatottak emeltek szót.
A technikai lehetőségek túlhajtására elfogadható okot nem találunk, noha a rádióközönség kezdettől fogva érdeklődött az úgynevezett hangkulisszák iránt. Ezt az érdeklődést nem lett volna szabad mohón kihasználni, hiszen a színház tekintélyét is a színészek magánéletének örökös tárgyalása és az úgynevezett kulisszatitkok folytonos szellőztetése tette tönkre; ugyanígy, a stúdiótitkok túlságba vitt ismertetése a közönség hangjáték iránt való érdeklődésének vált ártalmára.
Eredeti rádiódarabokban ilyenformán hiány mutatkozik, velük a műsort teljesen ellátni nem lehet. Sokan az írók közül sem tudják, hogy a rádiódráma sokkal tágabb terű műfaj, mint a közönséges és szokott értelemben vett hangjáték. Számos példa bizonyítja, hogy a történelmi darabok ugyanúgy előadhatók a rádió mikrofónja előtt, mint az úgynevezett kiállításos darabok.
Természetesen a hangközvetítés mai műszaki fejlettségéhez kell alkalmazni ezeket. Ma még sokszor kerülnek közvetítésre rádióra át nem írt színpadi művek, mert az ilyesmi gazdaságos a rádióknak és reklám a színházaknak, tehát itt egy másféle pénzügyi szempont szól bele a dologba. Az ilyen közvetítéseket azonban a hallgatóság legjobb kielégítése szempontjából sem lehet elvetni, mert, mint mondottuk, számos neves darabíró nem ír mikrofónra és műveiket mégis meg akarja ismerni a rádióközönség.
Nos, Ley kimutatja e párhuzam teljes helytelenségét. A rádiómikrofón kitűnő és el nem múlható felfedezést tett: az emberi hangot vitte az ember elé eddig nem ismert művészi szélességben és mélységben. Az emberi hang, a költészet meg a zene itt szerves egésszé olvadt egybe, egyaránt gyönyörködtetve agyat és fület. Új, modern művészet teremtődött ezzel, mely új zenét is alkotott.
A hangnak, mint kifejező és érzékelő eszköznek ez az új művészete nem múlhat el a televízióval. A nem eredeti rádiós, tehát csak mikrofón elé erőltetett színműveket érintheti a televízió, de az eredeti rádiódarabok, vagyis a hangjátékok megtartják művészi fejlődésüket. Azt tartja Ley, hogy a rádiódráma a mai fejlődési fokán még erősen rendezői alkotó munkát is jelent. Akkor igazán hangjáték a hangjáték, amikor írója azonos az előadás vezetőjével.
A rádiórendezőnek mindvégig uralkodnia kell minden hangon, mely a rádiódarab folyamán mikrofón elé jut, ezt pedig csak akkor érheti el, ha nem is látja a szereplőket. Ezzel a rádiórendezés egy fontos pontjához jutottunk, melyben az angol álláspont ellentétben áll a kontinensen szokásos rendezési móddal. Nálunk ugyanis a rádiórendező a megfigyelőben hallgatja, ám ugyanakkor az ablakon át látja is a szereplőket. Az angol rendező a rádióhallgató valóságos helyzetében van, mert munkáját egy másik studióból végzi, tisztán hallás útján, a szereplőket nem láthatja. Nyilván ez a rádiószerűbb.
Teljesen rádiószerű az az irány, mely még a színház mai bajait is az egyfelvonásosokhoz való visszatéréssel akarja orvosolni. Az egyfelvonásosokat a modern színház elejtette; a rádió viszont felvette és bebizonyította a korszerű egyfelvonásosok nagy művészeti és gyakorlati szükségességét.
Számos irodalmi csevegés beszél mostanában a francia rádiómikrofónokba az elbeszélés ujjászületéséről és kivirágzásáról; számos színházi cikk és tanulmány hangoztatja, hogy az egyfelvonásos daraboknak jelentékeny szerepük volt a színház történelmében és a rádió ezt a nagy szerepet ismét időszerűvé tette. A világszerte igen megszaporodott műkedvelő színjátszók darabszükséglete egyenesen követeli a jó egyfelvonásosokat.
Mindezzel kiforgatják az írói alkotásokat természetes megnyilatkozásukból, ártanak az írók tekintélyének és feledésbe sodorják magukat az eredeti műveket. Tessék eredeti rádiódarabokat írni, ne pedig adaptálások útján törekedni erkölcsi és anyagi elismerésre! A francia rádióírók e dramaturgi kijelentésre gyűlést hívtak egybe, mely élénken tiltakozott a lektorátus megállapításai ellen. A határozat kimondta, hogy a filmek javarésze sohasem született volna meg, ha nincs átdolgozás; ezt az igazságot a rádiónak sem szabad szem elől téveszteni.
Annyival is inkább nem, mert elegendő eredeti rádiódarab mégcsak megközelítően sincs. A darabátdolgozások lehetetlenné tétele a kultúra megbénítása volna. A heves tiltakozás elsodorta a dramaturg által emelt gátat, Eugen Sue rémregényeitől kezdve A lyoni futáron át a legújabb revűdarabokig mindent "adaptálnak rádióra" annyira tudatlanul és annyira rádióellenesen, hogy 25-30 szereplőt is odavisznek a mikrofón elé. A németeknél a rádiódráma is világnézethirdető eszközzé vált. A hangjáték nem szavakban nyujtott szórakozás - hirdetik, - hanem a benső események kifejezőereje. Külső eseményeket, melyek helyhez és időhöz kötöttek, a hangtudósítás, a Hörbericht ad. A németség benső eseménye ma a népiség. Ezért a rádió mikrofónja elé is lehetőleg népi darabokat, úgynevezett Volkstück-öket visznek.
A nemzeti szociálisták uralomrajutása érdekes módon megzavarta az addig már jelentős fejlettségre jutott német rádiódrámát; egyszerre elöntött mindent valami félszeg és álirodalmi propaganda, az igazi költészet helyett mindenáron újító műkedvelés vált úrrá a mikrofónokon, mely a hallgatóság kedvét ugyancsak elvette mindenféle hangjátéktól és rádiódrámától.
A kiábrándulást nyomon követte Göbbels híres rádióműsor-átalakító rendelete, mely szerint a rádió a népé, célja a nép munkautáni szórakoztatása és a vezetők, meg a nép közötti kapcsolat állandó fenntartása. Félre az irodalmárokkal és íróasztalbajnokokkal, mondta a rendelet és a műsorokba bevonult a temérdek tarkaest. A hipermodern rádiódrámák egyszeriben eltüntek és a studiók egyideig nem is fogadtak el kívülről jövő műveket; a tarkaestek vidám darabjait úgy eszkábálták össze rendezői értekezleteken.
Ez a korszak persze hamarosan elmúlt és az idei évaddal már ismét megjelent diadalmasan a rádiódráma, a hangjáték újra szükséglet és újra élmény. A nagy lendület a régi eredményeknek szóló tiszteletadással kezdődött: kiválogatták a német rádió legsikeresebb eddigi hangjátékait és most ezeket adják sorozatosan - mintának. Gerd Fricke, a Deutschlandsender hangjátékvezetője a legmaibb német rádiódráma kellékeit a következőkben foglalja egybe:
Nem szabad sokat építeni rádiódarabokban a hallgatóság képzelő- és megjelenítőerejére, de nem okos dolog a megértést zavaró hangkulisszák erőltetett használása sem a képzelet fokozására. A hangjáték szódráma legyen, mert a megértéshez és átéléshez csak a szó az útja; minden cselekményt szóban kell kifejeznie. Ez a szódráma azonban mégis drámai, a drámaiság legjobb értelmében.
Vannak már hangjátékok, melyek szűk szavakkal vértől-duzzadó élettípusokat teremtettek. Minden véleménykülönbség feleljen meg a hallgatóság életszemléleteinek. A hangsúlyozott rádiószerűség nem oly nagyon fontos, mint azt általában hiszik. Ha jó a dráma, hangjáték alakjában is az igazi drámai mag tesz benne hatást. Végeredményben az a rádiódráma feladata, hogy az élet kérdéseit megvilágítsa és elmélyítse a rádió-közönségben. |