Szent Johanna a Belvárosiban

Mért kellett Johannának máglyán elpusztulni? Szűz volt nemcsak a férfitól, hanem mindennemű bűntől, istenfélő, aki Istennel és szentekkel társalgott, hangokat hallott tőlük, alázatos volt az egyházzal és nagy embereivel szemben, a katonákat Istenben való bizalomra tanította. Isten nevében győzelemre vezette őket az angolok ellen, szívében jó volt és tiszta, senkit meg nem bántott, - mért kellett mégis a gonosz eretnekek kegyetlen halálával halnia?

Bernard Shaw erre a kérdésre így felel: Éppen azért, mert olyan tiszta és bűntelen, olyan megalkuvás nélkül egyszerű és őszinte volt az emberek között, akik a szennyet és bűnt beleszámítják az élet erői közé, megalkusznak vele s emiatt bonyolultan és őszinteség nélkül gondolkoznak. Johanna jót és nagyot cselekedett, de az egyszerű lélek naivitásával cselekedte, szép és természetes igazságokat hirdetett, de nem számolt azzal, hogy igazságai intézményeket szervezetükben, embereket hiúságukban és becsvágyukban sértenek, állami berendezéseknek és egyházi tanításoknak mondanak ellent, alkalmasak - mai szóval szólva - az állami és egyházi rend felforgatására.

Soha nem tagadta meg sem az állami, sem az egyházi rendet, de léte, munkája, gondolkodása megbonthatta volna mind a kettőt. Igaza volt, tehát meg kellett halnia. Az emberek világában az egyszerű, ősi igazság halálos bűn.

Szereplése nem is egészen két évig tartott, egyike a világtörténet legcsodálatosabb eseményeinek: tizennyolc éves, tudatlan parasztlány a feudalizmus korában hadseregeket vezetett, várakat szabadított fel, történelmi szereplő lett, királyt koronázott és aztán mint eretnek és boszorkány máglyán halt meg. Helyzete és pályája között épp olyan ésszel felérhetetlen ellentmondás volt, mint gondolkodása és kora uralkodó embereinek gondolkodása között.

A kor: a tizenötödik század eleje, amikor a feudalizmus már kezdte érezni a talajrengést, a nemzeti állam gondolatának első mozdulásait, az egyházat már kezdték fenyegetni a reformáció felé hajtó nyugtalanságok: az albigensek, waldensek, wickliffiánusok eretnekségei.

Johanna egy korszak fordulóján állott, öntudatlan naivitással. Nem is sejtette, milyen veszedelmes dolgokat beszél, mikor ilyet mond: mit keresnek az angolok Franciaországban, ők angolul beszélnek, tehát maradjanak a maguk angol hazájában és hagyják meg Franciaországot a franciáknak. Még kevésbé sejti, milyen végzeteset tesz, mikor az egyház közvetítése nélkül, közvetlenül érintkezik Istennel és kedves szentjeivel és a püspököknek szemébe mondja az igazat.

Mi lesz a feudális világrendből, ha az államok nyelvek, vagyis nemzetek szerint tevődnek össze? - kérdi a politikus. - Mi lesz belőlünk, feudális urakból, ha minden a királyé lesz, ahogy ez a parasztlány mondja, s mi csak szolgái lehetünk a királynak? - Mi lesz az egyház egyetemes hatalmából, ha ennek a lánynak a tanításai érvényre jutnak? Amit Johanna hirdet, annak Warwick, az angol helytartó nevet is ad: nacionalizmus és protestantizmus. (Shaw nem fél az anakronisztikus szavak használatától.) Johanna akkor jött, mikor a fennálló világrend még kezében tartotta a hatalmi eszközöket és annál könyörtelenebben használta őket, mert már ostromoltnak és veszélyeztetettnek érezte magát. Johanna az időszerűtlenség áldozata.

Az emberek, akik Johannát máglyára juttatják, nem okvetlenül gonoszok és rosszhiszeműek. Koruk kultúrájának magaslatán álló emberek, nem is azt mondják, hogy Johanna gonosz, hanem azt, hogy veszélyes. De emberek, egy világrend hívei, intézmények szolgái, hiúságaik, elfogultságaik, becsvágyaik vannak.

A király, akit ő tett királlyá és koronázott meg, közömbös és lusta és nincs pénze váltságdíjra, a reimsi érsek sértve érzi magát, mert a lány természetes esze mindúntalan rácáfol az ő teológus bölcseségére, a hadvezéreknek rosszul esik, hogy amiben ők csődöt mondtak, azt ez a tudatlan parasztkölyök - még hozzá nő - játszva megcsinálja. Valamennyiüket pedig sérti, hogy egyáltalán nem tiszteli a hivatalos véleményt, a tekintélyt és a teológiai és katonai tudományt. Magatartása tagadása minden Hivatalnak és ezért a Hivatal elgázolja.

Nem csodálnám, ha azt a módot, ahogy királlyal, püspökökkel, hadvezérekkel beszél, némelyek még ma is tiszteletlennek éreznék. Kibírhatatlan az, akinek mindig saját igazságai vannak és ezeket szembeszegzi azokkal, akik nem a saját igazságaik, hanem intézmények igazságainak alapján állnak. Mint Shaw hosszú előszava elején mondja, Johannával szemben csak két álláspont lehet: vagy csodásnak kell tartani, vagy kibírhatatlannak.

Shaw darabjaiban nem egyszer kétségben hagyja a nézőt afelől, hogy valójában mit akart mondani. A Szent Johannában a koncepció teljes világossággal, tisztán és félreérthetetlenül van végig vezetve. Gondolkodásának sarkpontja, amely szerepet játszik minden írásában: a természetes emberi észszerűség szembeállítása a társadalmi berendezkedés bonyolultságával és hazugságával, itt a darabnak is sarkpontjává lesz.

Dialektikusan szembeállítja Johannát, egyedül, az egész világgal, érthetővé teszi az eredményt és egyúttal kritikát is mond a világról. Iróniája, amely más történelmi ürügyű darabjaiban nemcsak anakronizmusokra vezet - ami a kisebb baj, - hanem elrajzolásokra is, itt elbújik a tények mögé. Ha például a Caesar és Kleopatrában sokszor úgy tünik fel, mintha önmagát se venné komolyan, a Szent Johannában csak egy-egy anakronisztikus szó vagy mondás figyelmeztet különös történelem-szemléletére.

Ami változtatást tesz a történelmi eseményeken és karaktereken, az mind művészileg szükségszerű. Johannát történelmileg is hívebben ábrázolja, ha nem is külsőségekben, hanem lényegében, mint Schiller és mások, akik elromantizálták és elretorizálták. Testileg gyönge, tudatlan parasztlányt ábrázol, aki a benne élő hit erejével, a kor eszméitől függetlenül, naiv genialitással lép fel és mialatt áldozatul esik, győzelemre viszi az igazságot.

A királlyal, főpapokkal, az inquisitióval folytatott vitáiban nem valami különös bölcseségeket mond, hanem azokat a végsően egyszerű igazságokat, melyeket semmi tudomány nem tud megcáfolni. Az inquisitiót ezzel szinte rákényszeríti a halálos ítéletre. Egy pillanatnyi megrendülése hitében, amikor elhitetik vele, hogy az égi hangok, melyek vezették, hamisak voltak, épp olyan mélyen emberi, mint újabb fellázadása az életfogytig való fogság ellen. Mindvégig úgy áll, mint a szellem hősnője a nyers hatalommal szemben.

Bulla Elma játssza Johannát. A legelején egyszerű, takaros ruhában jön be, szegény parasztlány, a káromkodós várkapitány szobájába. Rá kell beszélnie az akaratgyöngeségét gorombasággal leplező kapitányt, hogy adjon neki katonaruhát, fegyvert és kísértesse néhány katonával Chinonba, a dauphin főhadiszállására. Rá is beszéli a fiatal Poulengey segítségével: nem csinál mást, mint naiv hittel, természetes józanésszel beszél vele, de Shaw olyan szavakat ad a szájába, amelyeknek szuggesztiv ereje van olyan helyzetben, mikor a franciák elvesztették már minden hitüket és érzik, hogy csak csoda segíthet rajtuk.

Bulla Elma ebben a jelenetben a páthosz minden nyoma nélkül, teljes egyszerűséggel beszél, az ajkán állandóan egy kis szomorkás mosoly ül. Nem mutat mást, mint azt, ami a franciáknál legjobban hiányzik: hitet. S ez a hit győz az első lépésnél, megcsinálja az első csodát: hatása alá keríti a kapitányt.

A másik csoda, amit mível, hogy be tud jutni a dauphinhez; az egyszerű katonák már hisznek benne és a gőgös udvar gúnyolódására ráveszik a dauphint, hogy fogadja. Páncélos katonaruhában jön be, de nincsen egy pathetikus szava vagy mozdulata, minden hatása azzal van, hogy evangéliumi egyszerűségű szavakkal, amelyeket a színésznő úgy mond el, ahogy gondolva vannak, nem valami próféta hangján, hanem a hívő parasztlány hangján, - mindig azt mondja, amire a franciáknak szüksége van, ha nagy bajukból ki akarnak vergődni.

Egy sereg hitét vesztett, cinikus, az ügy iránt lényegileg közömbös nagyúr között csak ő látja, mit kell csinálni s ezzel kényszeríti az embereket, hogy azt csinálják is. Szürke páncélruhájában, okosságtól sugárzó tekintetével, szelíd mosolyával, kendőzetlen beszédével ő az egyedüli, akiben lélek van.

Ez a lélek ragyog ki a művésznőből és meggyőz mindenkit - a nézőteret is - igazságáról. A jelenet vége, mikor mindenki térdre borulva meghódol, egy vonallal sem teatrálisabb, mint amennyire okvetlen szükség van - ez egyformán diadala az írónak és művésznőnek, aki átlelkesült magatartásával egy pillanatra sem esik bele a páthoszba, mindig a természetesség határán belül marad. Tetőpontra jut a játék az inquisitió jelenetében. Itt Bulla Elma szegényes fekete fiú-ruhában jön be, olyan mint egy kis diák a díszbe öltözött főpapok és kámzsás barátok között.

Mintha már nem is test volna, csak merő lobogó lélek. Egy szavaló hangja nincs, mindig érezni rajta a tudatlan, de lélekkel teli pásztorlányt, izgatott kitörése is, mikor csalódik az égi hangokban, melyektől küldetését vette, majd mikor tiltakozik az örökös fogság ellen, a tökéletes igazság hangjával hat: színésznő és szerep azonosak. Ez a jelenet a legjobb, amit drámai játékban hosszú évek óta magyar színpadon láttunk. Meg kell mondanunk: csúcspontja a mai magyar színjátszásnak, csak Bajor Gizitől láttunk egészen más, lírai hangban hozzá foghatót.

A dauphint Páger Antal játssza, kicsit ferdevállú, sápadt, tétova mozgású fiatal embernek, enyhe karikatúrával éreztetve azt az iróniát, amit az író reá áraszt. Gyerekes, nyügösködő beszédével, lusta, álmatag közömbösségével, kelletlen mozdulataival hiánytalanul kihozza azt az embert, aki rettenetesen únja a történelmi szerepet, amit játszania kell, alapjában véve dühös Johannára, aki erre a szerepre rákényszeríti és mégis akarata ellenére engedelmeskedik neki. Ez is egészen kíváló színészi alakítás.

Még két színészi remekmű van az előadásban: Nagy György fanatikus angol káplánja, minduntalan vad felhördüléseivel és végül kétségbeesett összeomlásával és Toronyi Gyula éleseszű, szkolasztikus és alapjában szkeptikus inquisitorával. Az elsőben a színészi alakosság teljessége ragad el, a másikban a beszéd nemes művészete. Boray Lajos Warwickja, Fenyő Emil reimsi érsekje, Mihályfi Béla Cauchan püspökje mindmegannyi egyenértékű alakítás. A nagyszámú kisebb szereplők között nincs egy sem, aki ne illeszkedne bele hiánytalanul az együttesbe.

Ez első sorban a rendező, Bárdos Artur érdeme. Az előadás valósággal betetőzése Bárdos rendezői pályájának. Már maga az a felismerés, hogy éppen most, mostani színészeivel jött meg az alkalom a Szent Johanna eljátszására, rendkívül szerencsés inspiráció. Az aránylag roppant apparátust kívánó darabot a Belvárosi Színház pici kis színpadán előadni olyan merészség, amelyet véglegesen igazol a tökéletes siker.

Kiderült, hogy nem a színpad mérete a fontos, hanem az, hogy a rendező hogyan tudja kihasználni. A sötét háttérrel, kevés nagyvonalú, monumentális hatású díszlettel mintha megnőne, kiszélesedne a színpad, sohasem érezzük sem szűknek, sem zsúfoltnak. A színészek összehangolása, mindegyiknek a maga helyére utalása, az egész előadás egyetlen disszonancia nélküli menete, a stílus hiánytalan hatása teljesen értékesíti a darab minden értékét.

Nem szégyelem lelkesedésemet. Meg vagyok róla győződve, hogy ha van korunkban kelt színdarab, amely számot tarthat a maradandóságra, akkor a Szent Johanna az. És ha van előadás, amelyről az elismerés korlátlan teljességével lehet beszélni, a Belvárosi Színházé az.