A magyar rádió jubiláris műsorának egyik kétségtelenül legjelentősebb és minden művészi jelzőre legtöbb joggal igényt tartó száma Az Ember Tragédiájá-nak nagyobbára új szereplőkkel s főként új rendezésben való - utóbb meg is ismételt - előadása volt.
A napisajtó vegyes érzelmekkel fogadta a vállalkozást, de általában fanyar volt annak még kedvező kritikai méltatása is. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a rendező (és társrendező) vitán felül álló minden művészi érzéke, felkészültsége és legjobb szándéka mellett, amivel a Tragédia szépségeit a mikrofon számára átmenteni akarta, sok furcsa és meglepő újdonságban részesített bennünket... Az előadás - amit művészi kísérletnél egyébnek tekinteni nem tudunk - mégis annyira komoly jelentőségű és újszerűségénél fogva magának a műnek életében is oly számottevő, hogy lehető részletes taglalását helyénvalónak tartjuk.
Köztudomású, hogy Madách műve elsősorban és mindenekfelett könyvdráma, Voinovich Géza szerint "gondolati költemény", amit - Németh Antal szavaival - "nem fűznek élő idegszálak a teatrális művészethez." Maradék nélkül csak olvasva élvezhető tehát, mert - nem színpad számára íródván - ott bizonyos szövegrészek összevonása vagy kihagyása elkerülhetetlen, színpadtechnikai szükség. Azonban, hogy mit kell összevonni, mit lehet és mit nem szabad kihagyni: ennek megérzése az, ami nemcsak a rendező hivatottságának kérdését, vagy az előadás sikerét, hanem azt is végérvényesen eldönti, hogy a darab kibírja-e a mikrofon vakságát vagy sem.
A Tragédia szövegéhez nyúlni mindig felelősségteljes feladat volt. Ezzel birkózott annak idején Paulay Ede (hogy megbirkózott-e: ma is vitás), majd jóval utóbb Hevesi Sándor s ugyane, de a mikrofonszabta igényektől fokozottan komplikált probléma meredt most Németh Antal elé, amit azonban ő művészi készséggel nemcsak vállalt, hanem régen keresett is. Hiszen éppen Az Ember Tragédiája színpadi életéről írott könyvében hangsúlyozza, hogy: "Meghódítani, megnyerni és megtartani a színpad számára a könyvdrámát, ez az, ami egy vérbeli színházi rendező legfőbb vágya lehet..." nos, a rádiórendező Németh Antal nyilván nem tagadta meg magában a színpadi rendezőt, mikor ezektől az igen tiszteletreméltó ambícióktól fűtve mikrofon elé vitte a Tragédiát.
Feladata részben könnyebb, részben nehezebb volt, mint előbb említett elődeié, akik a mű kihagyott részeiért a kitűnő színészi produkción felül pazar kosztümöket, hatásos tömegjeleneteket, kápráztató díszleteket, egyszóval olyan látványosságokat nyujthattak cserébe, ami a közönséggel könnyen feledtette, hogy a műben még mi minden olvasható. A rádiórendezőnek ilyen eszközei nincsenek. Őt alig segíti más, mint a költő szava, aminek - éppen ezért - minél alázatosabb szolgájává kell válnia, ha azt akarja, hogy a géniusz szárnyalása "megnyissa a hallgatók képzeletének mérhetetlen pompájú, tökéletes színpadát", amelyben megfér egy egész világ...
A studióban nem okoz gondot pl. az űr-jelenet, tökéletes megoldása, ami a színpadon kísérletnél tovább alig jutott, ezzel szemben igen nagy gondot okoz - hogy mást ne mondjunk - a francia forradalom kétarcú Évájának, a londoni szín sírjelenetének vagy a falanszter egyik-másik pillanatának élvezhető megértetése.
De éppen a szóbanforgó rádiókísérletnél, nemcsak művészi, hanem sok és különleges technikai feladat is lekötötte a rendező figyelmét. Így a különböző helyről kapott hangok megfelelő "keverése" és a "hangkulisszák" kellő és idejében történő alkalmazása, (ami persze legtávolabbról sem jelentheti azt, hogy Az Ember Tragédiája rádióelőadásának sikere akár a hangkeverés, akár a hangkulisszák technikai megoldásán és nem kizárólag a művészi szempontok maradék nélküli érvényesülésén múlik).
Feltétlen elismerést érdemel tehát, aki mind e nehézségek ellenére nemcsak újszerűbb, hanem minél elfogadhatóbb formában akarja a hallgatók sok ezréhez továbbítani Madáchot, anélkül - természetesen -, hogy rendezői reformja, az előadás mindenáron való "újításához" vagy annak agyonrendezéséhez, esetleg tartalmi átértékeléséhez vezetne.
A leglényegesebb, de egyben legkevésbé sikerült újítás volt az egyes színek elé írt ú. n. összekötő szövegnek felhasználása, sőt annak valósággal beleszövése a Tragédia anyagába. Ez a javíthatatlanul céljatévesztett szöveg ugyanis több - de alig érthető következetlenséggel nem mindegyik - szín előtt mintegy megmagyarázta a következő szín értelmét, sőt annak elkövetkezendő kész eredményeit is. Joggal csodálkozik egyik napilapunk, hogy akadt költő, aki vállalkozott ennek megírására, teljes egészében helytelen s a szerző céljaitól eltérő irányba fordítván ezzel a költemény menetét.
Hiszen ha volt is a hallgatók között olyan, aki nem ismerte a művet, semmivel sem lett okosabb az ismertetéstől, legfeljebb éppen ő, akinek kedvéért toldották be - nyilván felvilágosításul - a glosszákat, súlyos tévedésbe esett, mert teljes joggal ezt a szöveget is Madách szavainak vélte, hiszen egyik főszereplő mondja, s ezzel az egész műről hamis képet nyert. A hallgatók óriási többségét azonban csak zavarta (ha nem bosszantotta) ez a szerző és közönség közé hivatlankodó, iskolás és fontoskodó irodalmi je ne sais quoi.
Ilyesmit kénytelen volt felhasználni annak idején Nüchtern, a Tragédia megérdemelten nagysikerű bécsi rádióelőadásának kitűnő rendezője, kinek produkciójáról - amire a budapesti előadás leküzdhetetlenül emlékeztetett - éppen Németh Antal is oly meleg hangon emlékezett meg. Igen, Bécsben helyénvaló volt bizonyos tájékoztató szöveg, mert ott egy idegen, alig hallott vagy olvasott művet kellett élvezhetőbbé tenni vele, s ez merőben más szempontok érvényesülését kívánta, mint a mi előadásunk a mű hazájában.
Fokozta csodálkozásunkat az a menthetetlen hiba, hogy a betoldásokat éppen a cselekvény fókusában álló Lucifer szájába adta a rendezés, kiemelve ezzel ezt a nagyszerű figurát a Tragédiának a költő legtisztább művészi öntudatával megkomponált eszmei egészéből... De nemcsak madách-i habitusából forgatta ki, hanem megtagadtatta vele saját lényegét is, mikor felköszöntőszerű alkalmi szónoklatokat, a mű tartalmi konstrukciójába nem illő, az eredeti szöveg értelmével és céljával ellentétes vaskos tévedéseket mondat vele...
Nem akarom ezzel azt mondani - eszem ágában sincs - hogy rendezői invenció nem könnyítheti, vagy akár komplikálhatja is hangjátékká a költeményt, ha tudja, de idegen - bármely kiváló - elme szülte hozzátoldott szavakkal "javítani" azon, legalább is naivitás.
A mikrofonkívánta követelményeket kielégíthetjük akár egy általános bevezetővel, minőt a második előadás előtt hallottunk Pintér Jenőtől, akár pedig az eredeti színiutasítások bemondásával. Ezek rövidek, keresetlenül egyszerűek s ami a legfőbb előnyük: a szerző szavai. Bár Mohácsi Jenő, a mű kitűnő német fordítója elméletileg nem ezen a véleményen van, gyakorlatban viszont ezt valósította meg ő is, mikor a német összekötő szövegben ilyesmit mond: Adam ist der Pharaó, Jung, doch nicht des Thrónes fróh... vagy: "Páris. Greve-tér. Ádám, mint Danton, Lucifer, mint hóhér..." Ennyi tökéletesen elég is.
Nincs terünk a kifogásolt magyar összekötő szöveget teljes egészében bemutatni, csak ízelítőt adhatunk belőle, ami azonban mindjárt elárulja, milyen természetű az. Ismételjük: kivétel nélkül mindig Lucifer szájából halljuk. (Természetesen azt tételezzük fel, hogy a mikrofonba mondott összekötő szöveg szóról-szóra egyezik a Szabó Lőrinc írta szöveggel s nem akarjuk hinni, hogy a rendezés még ezen is módosított.)
A IV. szín előtt pl. "Így, így, aludj csak Ádám..." "A kincses Egyiptom trónján ülsz..." "Építik a piramisokat... én leszek a miniszter... és megtalálod új Évádat is... "Kész a varázslat (!)... Ádám király vagy!... Érzed?..." S nyomban, utána, még e rendelkező tónusban mondott szavak lélekzetvételével folytatja az eredeti szöveg alázatos, hízelkedő sorait (Felséges úr, aggódva kérdi néped... stb.) az elképzelhető legbántóbb disszonanciát adva...
A konstantinápolyi szín előtt: ..."A lovagvilág most még lelkesít..." "Mint Tankréd lovag a Szentföldre indulva küzdesz a hitért és női ideálért..." "Egy i betű miatt" "Álmodj Tankréd!..." szól, s e rövid néhány mondatban - eltekintve attól, hogy Lucifer jól tudja, mennyire nem az i betű miatt folyik az a bizonyos harc - két, fejcsóválásra késztető tévedés húzódik meg.
Egyik, hogy Tankréd nem a Szentföldre utaztában, hanem onnan visszafele jövet jelenik meg előttünk, a másik pedig, hogy nem Tankréd álmodik, hanem Ádám... Nem kevésbé érdekes és naiv, a párisi szín "előszava": "Megint új kor kell neked?"... "Hát halld"... "Álmodj bolond és álmod szörnyű lesz... "A ti időszámítástok szerint 1794-ben vagyunk"... "Légy a nagy (!) Danton" "Két alakban látod Évát"... Ismerj rám (!?)... "Ott leszek én is... Lucifer"... "Én leszek a bitódnál (!!) a bakó..."
Itt meg az a meghökkentő különösség, hogy Lucifer megkíméli Ádámot a reménykedés fáradságától: egyszerűen megmondja neki, hogy vállalkozásának végén bitó várja. Ebben ismét téved ugyan Lucifer, aki ilyenformán hovatovább elveszti előttünk Madách-adta művészi hitelét, mert Danton-Ádámra nem bitó, hanem nyaktiló vár, a kettő között pedig lényeges különbség van. Azonkívül érthetetlen, miért hangsúlyozza Lucifer, hogy Ádám ismerjen rá? Ez az egyetlen szín t. i. az egész műben, ahol nem ismer rá.
Általában ilyesmivel toldották meg az eredeti szöveget, amiből viszont cserébe sok mindent töröltek. Ezért történt, hogy míg a Paulay által hosszas, gondos és lelkiismeretes latolgatás után kihagyott szöveg az egész mű 4139 sorából csak 1439 sornyi, tehát a költemény alig egyharmad része, addig az új rádiórendezés 2123 sort hagyott ki, több, mint felét a műnek. E kihagyások azután lépésről-lépésre halványítják, színtelenítik, bágyasztják Lucifer és Ádám alakját.
Távol áll tőlem, hogy a szöveg ökonomikus megkurtítása ellen szóljak, ami már azért is indokolt, hogy a darab beleférjen egy előadás időbeli keretébe. Nem helyeselhető azonban semmiképpen a mű megcsonkítása, aminek néhány kirívó példájára alább rámutatok, mint az részben az első, részben a második előadáson megtörtént. (A két előadás ugyanis a viaszlemez felvétel dacára sem szóról-szóra való megismétlése volt egymásnak.)
Hogy mindjárt Lucifernél maradjunk, nem hallottuk tőle azokat a pompás luciferi mondatokat, amikkel megjelenésének pillanatában maradásra bírja a menekülni akaró emberpárt. Három-négy mondatnyi frappáns jellemzése ez mind a három főszereplőnek. Madách is annak szánta, kihagyása semmivel sem indokolható... Azonkívül megcsonkult Kepler fájdalommal teli kitörése, amit - mint mondani szokták - "szíve vérével" írt a házasságában csalódott költő.
(A "Kétséges rang-e hát szellem, tudás" kezdetű.) Teljes egészében kimaradt a második Kepler-szín, amit még a színpadi rendezés sem mellőz, csupán összevon az elsővel. Nyilván nem technikai okokból maradt ki. Így aztán Kepler kettős tragédiáját csak felében élvezhettük. (Ebben is emlékeztetett a budapesti előadás a bécsire.
Viszont Nüchtern nem hagyta ki a londoni szín sírjelenetét, Németh Antal pedig kitért e nehéz feladat elől. Kár volt.) Hiányzott az utolsó színből Ádámnak az a néhány mondata, melyből az álomképek tanulsága csendül ki. ("Nem, nem! Hazudsz, az akarat szabad". stb.) Ugyanezen színben kimaradt Lucifer egy szálkás mondatának befejező része ("...szép talán az érzelemnek" stb.), míg ugyanezen mondat első felét elmondatták vele. Nem hallottuk itt Ádámnak Lucifer működéséről mondott méltó és súlyos bírálatát. ("Ne gúnyolj, oh Lucifer, csak ne gúnyolj..." stb.)
Találkoztunk más különösségekkel is. Halottuk pl. valamelyik szereplőnek válaszát arra a szóra, amit senki nem mondott el, vagy fordítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a kihagyások nem tervszerűen s nem kellő művészi körültekintéssel történtek.
Csak éppen érintve ezeket a furcsaságokat, nem értem, mi célja volt a rendezésnek azzal, hogy (úgy emlékszem, csak a második előadáson) a londoni szín bevezető karénekét szintén Luciferrel mondatta el. Mi akadálya lehetett a szerzői elgondolásnak? Itt kar helyett egyik szereplő deklamált, viszont az Úr szavát karral énekeltették el. (Mégsem volt eléggé majesztétikus.) Mi volt az a művészi cél, amit elérni akart hát a rendezés?
Lucifernek a londoni szín legelején mondott, de nem neki írott szavai azt a különös helyzetet teremtették meg, hogy mivel a következő szöveg módosítására nem gondoltak, úgy Lucifer, mint Ádám itt néhány értelmetlenséget kénytelenek mondani összevissza.
De akadtak a szöveg oktalan bolygatásából származó más természetű zavaró momentumok is. Ilyenek voltak a szórendmegváltoztatások, amivel a madách-i mondatok értelme - akár csak leheletnyire is - változott. Ezenkívül olyan szövegmódosításokkal is találkozunk, ami messziről elárulta idegen eredetét. ("Rossznak és nemesnek csodálatos keveréke a nő", mondta Kepler, ami így egyszerű és lapos megállapítás, míg az eredeti szöveg a megcsalt férj tépelődő tünődése.)
Izaura-Éva is a második előadáson "Ezernyi tündért látok mosolyogniť-ra javította az első előadáson még Madách szövege szerint mondott, más szempontból igen érdekes "Mosolygni látok nemtők ezreit" sort. Általában olyanok a javított sorok, aminőket Madách, "a formai puritánság klasszikusa" nem írt volna le.
Előfordultak végül szöveghígítások is. A londoni szín Ádámja mondja: "Hol itt a szabadság, egyenlőség?" Mire Lucifer: "Hogy a testvériségről se feledkezz meg, ime a két civódó koldus, testvérek." A mű ilyesmire még csak célzást sem tesz. Hogy a rendezés mit akart vele elérni, örök titok marad.
Betoldással érzékeltették Ádámnak az űrbeli megmerevedését. (Ezt másként nem is tehették.) A betoldás azonban rossz. Lucifer mondja: "Halottá bénult ez a szárnyas ember", holott tudnivaló, hogy Ádám nem szárnyakkal repül, őt Lucifer viszi magával. Így láthatjuk ezt Zichy közismerten kitűnő rajzain, de így ábrázolja ezt Buday György, a költemény most megjelenendő Olow Lundgren-féle svéd fordításának illusztrátora is, mert úgy képzeli, hogy "Ádám anyagtalanná vált, öreg lelkét Lucifer szinte fátyolszerűen vonja maga után". Mohácsi Jenő is ezt érzi, mikor Lucifer szájába idevonatkozóan a "ziehe" és "zerre" igéket adja és így olvashatjuk ezt Morvay nagy Magyarázó Tanulmányában is.
Észrevettük egyes szavaknak a versmérték-kívánta eredeti formájától eltérő kiejtését. Kiváló előadó-művészekről lévén szó, nem valószínű, hogy ennyi nyelvbotlást követtek volna el. Így változott a rendezői "kék ceruza" nyomán az alapitá-állapitá-ra, a szépet-szépeket-re, a kártevő-kártékony-ra, a tanitál-tanitád-ra, a születél-születtél-re, a hölgyeink-asszonyaink-ra, a borzadasz-borzaszt-ra, a leend-akad-ra, a banya-boszorká-ra a fölé-felé-re... stb. stb.... De, hogy ez sem volt tervszerű, bizonyítja a IV. szín szűm-je, amit egyebütt szívem-re, s a mérték kívánta s olykor érintetlenül hagyott termeni-je, amit egyes helyeken irgalmatlanul teremni-re javították.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nagyjában ezek azok a kikerülhetetetlen észrevételek, amelyek a két előadás alatt elénk tolakodtak erősen problematikussá téve: vajjon szabad-e egyáltalán mikrofon elé vinni Madách művét.
Mert ha még ennyi hozzáértés, buzgalom és irodalomszeretet mellett is, amivel most hozzányúltak, ilyen érezhető hiányai maradnak a műnek, akkor be kell látnunk, hogy a stúdió nem Ádám világa: ő legfeljebb csak a rivaldáig léphet ki a könyv kereteiből...
I. Bory István
