Huszadik század - történelem jelenidőben

Amilyen mértékben sajnálom, hogy Az ember tragédiájának a magyar rádióban történt előadását bíráló cikk írója nem vette a fáradságot és nem kérte el a mikrofon elé kerülő szöveg egyik sokszorosított példányát és hallomás után, találomra volt kénytelen sorokat és szavakat kipécézni, amelyeket cikkében kifogásol, ugyanolyan mértékben vagyok hálás a Nyugat szerkesztőjének a folyóirat ritka objektivitásáért, hogy módot adott reflektálnom a kritikai szövegnek pontos és alapos ismeretében a cikkíró vádjaira.

Mindenekelőtt, anélkül, hogy alábbi szerény megjegyzéseim egy anticritica pro domo igényével lépnének fel, kénytelen vagyok a cikk egyoldalúságára rámutatni. A cikkíró rádióelőadást bírál és ahelyett, hogy a rádióelőadás és a rádiórendezés speciális szempontjait juttatná érvényre írásában, csaknem kizárólag szöveg-kritikával foglalkozik.

Kétségtelenül egy irodalmi mű studióbeli előadásánál ez is fontos szempont lehet, azonban a rádióbírálat írója mégsem nélkülözheti teljesen a mikrofon különleges követelményeinek és a rádiórendezés mai külföldi s hazai eredményeinek dramaturgiai és technikai ismeretét.

Már pedig komoly okom van kételkedni a cikkíró ilyenirányú tájékozottságában, ha azt a megdöbbentő állítását olvasom, hogy a Tragédia két előadása "a viaszlemez felvétel dacára sem szóról-szóra való megismétlése volt egymásnak".

Aki tudja azt, hogy miben áll egy rádióelőadásnak viaszlemezről való közvetítése, annak tudnia kell azt is, hogy nemcsak hangról-hangra azonos produkciót kap a hallgató két, vagy esetleg három alkalommal, hanem még hangsúlyról-hangsúlyra is változatlan az előadás, mert hiszen a viaszfelvétel mechanikus megrögzítése az in natura produkciónak és azon a felvétel után változtatni nem lehet.

A műszaki emberek még a lepergetés sebességére is tizedmásodpercnyi pontossággal vigyáznak, mert tudvalevő, hogy a viaszt forgató tányér gyorsabb forgása nemcsak a beszéd tempóját gyorsítja meg, de a hang színén és magasságán is változtat, világosabb, emeltebb lesz, viszont a viaszlemez lassabb leforgatása mélyíti a hangot és úgy a zenei, mint a színészi hangok tónusát sötétíti.

Ha változást vél a két közvetítés között felfedezni a hallgató, ez az emberi figyelem korlátozottságának bizonyítéka, amely hajlamos arra, hogy kihagyjon, vagy rosszul emlékezzék. Most nem beszélek arról, hogy Az ember tragédiájának első nyilvános közvetítése maga is már viasz és nem in natura "adás" volt, mert természetben, a közvetítés délutánján, a közönség számára nem hallható módon játszották le a színészek, énekkar és zenekar Madách drámai költeményét.

Ez az alkalom és a konkrét tárgy nem megfelelő arra, hogy fejtegessem a rádiórendezés mai helyzetét, szempontjait, feladatait és lehetőségeit. A rádió, mint egészen különleges művészetet közvetítő technikai lehetőség, olyan határozott és különleges követelmények elé állítja a mikrofonnal dolgozó rendezőt, amelyek ugyanúgy parancsolnak, mint a szobrásznak az anyag, vagy a festőnek a táblakép két dimenziója, vagy a komponistának a hangok, amelyekben gondolkozik.

Ha tehát a cikkíró azt állapítja meg, hogy a budapesti előadás "leküzdhetetlenül emlékeztetett" a Tragédia bécsi előadására, ezt én a magam részéről dícséretnek érzem, bár alighanem nem annak volt szánva - mert ez annyit jelenet, hogy úgy Hans Nüchtern, akit nemcsak én, hanem számos európai rádióállomás egyik legkitünőbb studiórendezőjének ismer és elismer, valamint szerény személyem egy kissé talán megközelítettük ezeket a bizonyos mikrofonszabta követelményeket.

Anélkül, hogy egy akár színpadra írt drámai mű, akár pedig könyvdráma rádiórendezésének jelenleg gyakorlatban álló dramaturgiai feltételeit ezúttal fejtegetni óhajtanám, ki kell jelentenem, hogy Az ember tragédiájának kifogásolt rendezésével nem irodalomtörténeti előadás, nem egy grandiózus könyvdráma mikrofon előtt való felolvastatása volt a célom, hanem érdekes és mindvégig a figyelmet lekötő rádióelőadás produkálása. Aki irodalomtörténeti illusztrálást vár a rádiótól, az szerény nézetem szerint téved.

Az vegye kezébe a könyvet és a különböző kommentárokat. Túlságosan optimisztikusan ítéli meg a cikkíró a nagy tömegek irodalmi felkészültségét, ha úgy véli: a rádió hallgatóságának legalább ötven százaléka jól ismeri a világirodalomnak ezt a remekművét. Egy ilyen rádióelődásnak nem lehet más célja, mint felkelteni az emberekben az érdeklődést a mű iránt, hogy az előadás hatása alatt kézbevegyék a könyvet és elmélyedjenek az egészben.

Amikor a cikkíró Paulay Ede 1439 sornyi húzásával szemben az én 2123 sornyi húzásomat szövegcsonkításnak minősíti, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a kritizált előadás közönséglélektani tapasztalatai alapján én még ezt is keveslem és éppen Madách érdekében a rádió páratlan propagatív erejére való utalással, úgy vélem, hogy még tömörebb, még szűkszavúbb és még inkább lényegremenő bemutatása sokkal nagyobb szolgálatot tehet a műnek és költőjének, mintha egy színpadi előadás szöveg-terjedelmét vesszük mértékadónak.

A cikkíró kifogásolja az átfogó szöveget és menthetetlen hibának tartja, hogy én Lucifer szájába adtam azokat. Sajnos, a kritikus az összekötő-szövegek pontos ismerete nélkül, csak mondatokat tud kikapni és ezért nem tudok vele vitázni. Remélem, alkalmam lesz Az ember tragédiájának rádióátdolgozását teljes terjedelmében publikálni és akkor arra illetékeseknek módjukban áll vitába szállni ezzel a dramaturgiai munkával.

Azzal a kifogásával kapcsolatban azonban, hogy miért adom Lucifer szájába az átfogó mondatokat, csak emlékeztetni kívánom a kritikust Madách intenciójára. Amikor Ádám a jövőt látni kívánván Lucifer varázslatára álomba merül, hogy átélje az emberiség történetének csodálatos hullámjátékát, tulajdonképen nem a teljes jövőt, nem a teljes valóságot látja, hanem csak azt a tizenegy részletet, amelyet a varázslat démoni rendezője, Lucifer, megmutat a jövőből.

Lucifer röpíti át Ádámot korból-korba. Ő a spiritus rectora az egész Tragédiának. Az egyes képek végén - éppen madáchi intencióra - előrevetődik a következő kép árnyképe, pontosan és következetesen. Én tehát teljes mértékben indokoltnak tartottam, hogy ha az egyes hangképeknek is Lucifer a természetfölötti rendezője.

Ezeket az áthidalásokat személytelenül, egy más létezési síkból kiáltja a személytelen hallgató felé Lucifer, amelyet a hangsík határozott szétválasztása és az összekötő-szövegeknek a madáchi szövegnek hanghatásától teljesen eltérő akusztikai távlata érzékeltetett.

Ellent kell mondanom a cikknek abban is, hogy a kihagyások nem tervszerűek és nem kellő körültekintéssel történtek.

Én Paulay Ede saját kezűleg készített rendezőpéldányától kezdve Röbbeling húzásáig a szöveg összes eddigi színpadi módosításait, sorról-sorra áttanulmányoztam. Érdekes, hogy a kifogásolt kihagyások egyrészét több mint ötvenéves színpadi gyakorlat szentesíti. Így például azt a pár mondatot, amellyel Lucifer maradásra akarja bírni a menekülő emberpárt, 1883-tól kezdve kihagyták és csak a legutolsó évek színpadi gyakorlata próbálta visszaállítani, szcenikailag kifogásolható sikerrel.

Ugyanez áll a Kepler-jelenet Ádám-replikájára is, amelynek egy része éppen a hiányolt: "Kétséges rang, szellem és tudás?" mondat igenis elmondatott és csak az erre következő hat sor maradt ki, hogy a beszéd derekának öt sorát, majd további három sorát és végső hat sorát elmondva, csupán tizenhat sor hiányozzék az összesen harminc sorból.

Az utolsó képben van szükség a legtöbb húzásra, a hallgató már várja a végkifejlődést és nincs türelme hosszas filozófiai fejtegetéseket végigfigyelni. Éppen ezért törölte, még a vizuális hatások segítségét igénybevevő színpadi gyakorlat is, szintén öt évtizeden keresztül a "Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad!" kezdetű dikciót, amiből csupán az utolsó sort, amely ugyanezt fejezi ki, mondta el Ádám: "Tőlem függ, utam másképen vezetni".

És ugyanezt mondhatom arra a közbevetett mondatra is, amelynek kihagyását szintén kifogásolja a kritikus: "Szép tán az érzelemnek, de értelemnek végtelen unalmas". A mondat első fele az utolsó sorral: "Legjobb elsompolyognom" - változatlanul értelmes. Legeslegvégül mégegyszer ugyanez a helyzet a negyedik kifogásolt kihagyás esetében, amelyben három sor törlésével Ádám nem reflektál Lucifer közbeszólására, hanem közvetlenül az Úrhoz fordul reménykedő kétségbeesésében.

Ugyanilyen indokolással még kétezer sor hiányát kifogásolhatja bárki. Én viszont kész vagyok minden sor húzásomat bármelyik színházhoz, rádiórendezéshez értő elfogulatlan embernek megindokolni. Vállalom a felelősséget nemcsak a hiányolt sorokért, de a második Kepler-jelent teljes elhagyásáért is, melynek összevonása az elsővel lehet a színpadon vitatható kísérlet, de a mikrofon előtt csak rádiószerűtlen figyelem-túlterhelés.

A londoni szín sírjelenetének adását sem azért mellőztem, mert "kitértem e nehéz feladat elől", hanem mert sokkal egységesebbnek, egyenesvonalúbbnak éreztem így az átmenetet Ádám "Ismét csalódtam..." kezdetű dikciójáról a falanszter-világba, mint akkor, ha egy láthatatlan danse macabre-t iktatok még közbe.

Sajnos, a hely korlátozott terjedelme nem engedi, hogy minden egyes pontra nézve kifejtsem elvi álláspontomat, mert akkor egy teljes rendezőkönyvet kellene végig kommentálnom. Csupán a cikk végső konkluziójával szemben kívánom leszögezni álláspontomat: ha a kritikus nem is talált a mérleg másik serpenyőjébe vetni érdemest, ha csak az egyik oldalra dobál is érveket, kifogásokat, akkor sem győz meg arról, hogy "a stúdió nem Ádám világa", mert ugyanezt mondták, amikor Ádám a rivalda elé lépett. És az idő nem a kétkedő kritikusokat igazolta!