Csodaváró Franciaország

Párizs, június 14.
A francia nagytömegek szrájkcsatája vasárnapra lezajlott. Ma már, hogy tisztult a helyzet, megállapíthatjuk: a munkásság megmozdulása elsősorban lélektani okokra vezethető vissza! A sztrájkok félelmetes sorozatát az a szinte tragikus túlcsigázott reménykedés idézte fel, amelyet a munkás-, kispolgár-, kishivatalnoktömegek a népfront győzelméhez és Léon Blum kormányralépéséhez fűztek.

A francia tömegek felfogása ma ez: „rendkívüli időket élünk, rendkívüliek a megpróbáltatások, amelyeket el kell szenvednünk, követeljük tehát, hogy a mi szavazatainkkal megváltozott képviselőházi többség is rendkívüli eszközökkel oldja meg a legsúlyosabb kérdéseket is.” És azt mondják még: „ha mi, névtelen tömegek pártkülönbségeink sutbavetésével egybe tudtunk forrni, hogy többséget küldjünk a képviselőházba, úgy kell, hogy ebből a politikai csodából megszületett nagy többség, hozzánk méltóan, csodát műveljen! Törje meg hát nem napok alatt, de rögtön a pénz nyomasztó, túlhatalmát! Törje meg a nehézipar, mágnásait, a trösztöket és karteleket, ez a gyűlöletes új arisztokrácia! Orvosolja a gazdasági válságot: jöjjön el a gazdasági igazság országa! Biztosítsa a határainkon innen és túl a békét! De mindezt nem holnapután, sem holnap, de ma!"

A tömegek fanatizmusa  mintha új aranykort várna... Az uccát nem elégítik ki a formai újítások, nem érdeklik a szalónízű reformok. A tömeg türelmetlen és Leon Blum kormányától messiási csodákat vár. A kommunista fegyvertársak szítanák ezt a hangulatot, ahogyan a szélső jobboldalon hangoztatják, konkolyhintó igyekezettel, a két marxista párt között? Nem valószínű. Miért keserítenék meg a kommunisták a Blum-kormány első óráit? Hiszen a kommunistáknak szükségük van ezekre az erőszakos eszközökre arra az esetre, ha Blum Moszkva rovására Berlinnel keresné a megegyezést ahelyett, hogy a francia közvélemény túlnyomó nagy részének kedvében járva. Berlin ellen állítaná helyre a stresai frontot.

Dőreség az a találgatás, hogy a szakszervezetek szervezték a sztrájkot. A szakszervezetek vezére, Jouhaux, jól tudja, ha Blumék gyorsan felőrlődnének, úgy a jobboldali reakció esélyei növekednének… A legnagyobb veszedelem ott van éppen, hogy a tömegek, szinte megszállottan, inkább új helyi vezérekre, mint a központok hivatalos vezéreire hallgattak.

A minapi választásokból egész sereg névtelen kisember: pincér, munkás, sofőr, iparossegéd, földmunkás került ki, mint képviselő.
A nagy lehetőségek forgószele felszínre sodort fiatalembereket, akik a munkanélküliség szorongó óráiban olvasni is ráértek, a kovácslegényről, aki Oroszországban, a kőművesről, aki Itáliában, a mázolósegédről, aki Németországban diktátor lett. És most legutóbb Belgiumban: itt ez a Degrelle! Tegnapelőtt még munkanélküli matróz, ma pártvezér, a rexizmus hőse….

Párizs légkörét napokig nagy-nagy bizonytalanság ülte meg, valami olyanféle hangulat, amilyen annakidején Olaszországban volt közvetlenül a fasizmus eljövetele előtt, amikor a munkások lefoglalták a műhelyeket, gyárakat. A közérzés mégis az volt, úgy a fővárosban, mint a vidéken, hogy a gépek csak órákig állhatnak, a kohók csak órákig aludhatnak ki. Száz francia közül kilencven, akikkel összetalálkoztunk ezekben a baljóslatú napokban, meg volt győződve arról, hogy Franciaországban nem bénulhat meg a munka, amikor a határokon túl. Németországban szünet nélkül folyik a fegyverkezés.

A legutóbbi választások során az volt a nagy jelszó, hogy Franciaország újat akar! De senki sem mondja meg, hogy mi legyen ez az új? Még e héten elválik, mi lesz az újítás: erős, valóban a nép nagy többségére támaszkodó kormány, amelyik a markában tartja a tömegeket, vagy a tömeg, amely a kormányt vezeti felelőtlen akarata pórázán.

Adorján Andor