(Diamonolog 1936-ból, színházakkal szemben nem kézirat, copyright nincs, bármelyik előadhatja.)
Szín: egy nagy színház színpada.
(Feszült csend után a körfüggöny közepéből hirtelen kipattan és a súgólyukig rohan előre a Színész, előrenyujtott kézzel - ugyanabban a pillanatban éles revolverdörrenés, füst. Ott áll a Színész a súgólyuk előtt, diabolikus frakkban, felvont, hegyes szemöldökkel és hangosan nevet a meghökkent közönségre.)
A Színész (kifordítja a tenyerét, mutatja, hogy a keze üres):
- Tessék parancsolni!... Üres a kezem, nincs benne semmi. De az önök arcán úgy látom, mintha történt volna valami... Csak nem hallottak revolverdörrenést?... Lehetséges, lehetséges... lehetséges, hogy önök hallottak valamit, ami nem is történt meg... De hiszen mindegy... nem igaz?... Az a fő, hogy önök, mint látom, hallottak valamit... Nincs ebben semmi különös, hiszen színházban vagyunk, nem igaz?...
És ami engem illet, az önök szerény és alázatos szolgáját (gúnyosan hajlong), én azért vagyok itt, hogy önöket szerény képességeimmel szórakoztassam. (Kihúzza magát gőgösen.) Ha nekem is úgy tetszik! Mindenki azt produkálja, amit tud, hölgyeim és uraim - a macska nyávog, a kutya ugat, a kócnyelő kócot nyel, a kókler csepüt rág és a bűvész tojáson táncol.
- Egyébként ha a formákhoz ragaszkodunk, a nevem: Színész. Mondjuk így egyszerűen. Mindenesetre színeket játszom, legalábbis a közönség úgy látja, - de ha úgy tetszik nekem... a közönség játszik helyettem színeket. Elsápad és kipirul... Úgy bizony... Tessék?... Hogy hencegek?... Nono... Mintha az imént elsápadt volna néhány arc... pedig esküszöm, semmi sem történt... egy kicsit szórakozott voltam, megfeledkeztem magamról, hol vagyok és merő mulatságból eljátszottam egy kedvenc szerepemet, a dühöngő szerelmest, aki lelövi a csábítót. Persze csak puszta kézzel, kapásból, kellék és fegyver nélkül... és önök mégis hallották, a kutyafáját, hallották bizony, mert elég tűrhetően játszottam, mert elég tűrhető színész vagyok a színészek között.
- Színész, komédiás, hölgyeim és uraim, - semmi több! Nem kell komolyan venni! Valamikor évezredek előtt, ugyanis jópárezer esztendős vagyok, - egy-kétszáz évet nem érdemes már letagadni a koromból... valamikor más nevem is volt, hölgyeim és uraim. Varázslónak hívtak és nagy hűhót csaptak körülöttem, - még meg is imádtak, esküszöm - leborultak előttem, a kutyafáját, szép idők voltak. Aztán elfordult tőlem a világ...
Nem buktam meg éppen... szó sincs róla, de mindenféle savanyú kritikus jött, egy boldog pogánykor alkonyán, az erkölcseimet kezdték piszkálni... a magánéletemet... Elneveztek Lucifernek, Mefisztófelesznek és Belzebubnak... Az ördög voltam. Brrr... A mumus voltam, velem ijesztgették a kisdedet - túlzás volt hölgyeim és uraim, túlzás, esküszöm! Nem bántottam én senkit soha, mókáztam csak akkor is, mintahogy most mókázok, elhitettem azt, ami nincs...
- Hiszen oly mindegy az elnevezés... mondjuk így szerényen... Színész... Nem kívánok én előkelőbb rangot és minősítést... De ebből aztán nem engedek. Azt a párezer évet, ami még hátra van az életemből, most már szeretném itt tölteni el. (Dobbant.) Ezen a deszkán. Innen nem hagyom elkergetni magam... Persze, csak ha önök is úgy akarják... illetve, ami azt illeti, hogy önök akarják vagy nem, azt méltóztassanak rám bízni... az nem egészen önöktől függ, hanem inkább az én szerény képességemtől... már megint úgy fest, mintha hencegnék, pedig eszem ágába sincs, de mit tehetek, ez már így van. Ha úgy tetszik, be is bizonyíthatom...
- Hogy miképen? Ó nagyon egyszerűen. Önök nagyon jól tudják, ki vagyok. Csak fel kell frissítenem az emlékezetüket! Nem emlékeznek véletlenül Svengalira, a nagy hipnotizőrre?... egyébként azt is én alakítottam. Mondják, nem egész rosszul... Ami pedig a hirhedt indus fakírokat illeti, tőlem tanulták azt az egész csodavilágot, nem én tőlük, szavamra!
- A különbség mindössze annyi, hogy nekem nincs szükségem előkészületekre és különféle szerszámokra és hókuszpókuszokra, mint az artistáknak... Elég a puszta akarat... meg a képzelet, amiről azt mondták, hegyeket mozdít el. Még csak nem is rejtegetem a módszert, nyiltan csinálom önök előtt... Vagy nem mutattam meg az imént kifordított tenyeremet?
- És mégis... Akár tetszik önöknek, akár nem... önök kénytelenek alárendelni akaratukat az én erősebb akaratomnak... képzeletüket az én erősebb képzeletemnek... (Innen kezdve a hipnotizőr modorában játszik a színész.) Hallani, ami nem hangzott el... és látni, ami nincsen... mert alávetik magukat a bűvöletnek és káprázatoknak, ami belőlem árad...
(Vibrálva kinyujtja karjait, tekintetét belesüppeszti a közönségbe, mintha farkasszemet nézne.)
- ...Nos? Mit éreznek most?... Nem érzik, mintha szédülés, gyengeség környékezné zsibbadó idegeiket?... Mintha ólmossá válna a levegő tagjaik körül... Mintha elnehezedne a szempillájuk... és ha most akarnám... de én nem akarom, hogy megdermedjen az öntudatuk... ó nem... Ébreszteni akarok és nem altatni... álomra ébreszteni, hogy azt álmodják, amit én mutatok, én, az Álomcsináló...
(Halkan, ütemesen ringatja a karjait.)
- Nos, mit hallanak most?...
(Egészen halkan, aztán crescendo muzsika.)
- Hm? Hallják?... Úgy-e szép muzsika?... És milyen elragadó, és milyen hatalmas!... És egyre erősebb és egyre szárnyalóbban dagad!... Először a hegedű sír és remeg... aztán az oboa... aztán feleselni kezd a zongora és a timpanon... Aztán belereccsen a büszke, gőgös fagott... és most már uralkodik a muzsika... betölti a füleket, kiárad... elönti a színházat... kihömpölyög az utcára az ablakon át... zeneörvénybe fojtja a várost, a vidéket, a világot... és most... egy intésemre...
(Széles gesztus, a zene elhallgat.)
- Vége!... Nem hallanak semmit... Csend van... (Tréfásan): Ejnye csak... Hova lett?... Elvitte a cica?... Vagy talán csak képzelődtek, hölgyeim és uraim?... (A zenekar felé hajol, leguggol, beles, szemére illesztett tenyérrel.) Én bizony nem látok senkit a zenekarban!... Azt kell hinnem, hogy csak képzelődtek!... Mindegy no. Az a fő, hogy szépet képzeltek... Fülüket csiklandozta valami... (Szimatol.) Hm... Ez például milyen kellemes... Érzik?... Nem érzik... gondolom, mindjárt érezni fogják... Ó, de kellemes rózsaillat... (Rózsaillat árad a nézőtérre.) Mi?... Érzik? vagy nem érzik?... No, úgy-e... mondom... Mindenki érzi... Nem kellett hozzá rózsaolaj, csak egy kis képzelődés.
(A szín elsötétedik, csak a színészt látni, élesen megvilágítva, ördögien.)
- Egy kis képzelődés és egy kis bódulat, mert úgy-e... Most például úgy látjuk, mintha elsötétedett volna a színpad... csak annyira, hogy engem még jól látni... most mintha egy kicsit elzöldültem volna...
(Zöld fény.)
- ...Most meg mintha vörös lenne az arcom...
(Vörös fény.)
- ...pedig én semmit sem csináltam, igazán... de most figyeljenek... Nem rémlik önöknek, mintha lassan távolodnék hátrafelé?...
(Szerkezeten húzzák hátrafelé a színen.)
- ...És most körülbelül a színpad közepén látnak, a körfüggöny előtt... pedig esküszöm, egy-helyben állok, meg sem mozdítottam a lábamat... de talán tudok én egyebet is... Hopp csak! Most úgy látják, akár tetszik, akár nem, hölgyeim és uraim... most úgy látják, hogy lassan emelkedni kezdek a levegőben... ejnye, de furcsa... nem hinné az ember... Már hogy tudna egy közönséges ember magától a levegőbe emelkedni?...
(Felemelkedik a levegőbe.)
- ...szárnyak és drótok nélkül... pusztán azzal az erővel, amit kiváltottam önökből... hogy úgy lássák... mintha emelkednék... vagy ha úgy tetszik, mintha süllyednék...
(Lassan süllyedni kezd.)
- ...Mert most süllyedni látnak, mérget veszek rá... süllyedni... vörös fényben...
(Vörös fény a süllyesztőből.)
- ...Mintha csakugyan én volnék a Lucifer, a Mélység szelleme... Hahaha...
(Lassan süllyed, csak a fejét látni.)
- ...Most úgy fogják látni, mintha elsüllyednék... és utána mintha a nézőtérre és a színpadra egyforma sötétség borulna... holott égni fognak a lámpák... önök nem fognak látni semmit... Aztán megjelenek majd megint... eljátszom a nagy jelenetet... a végső szenzációt... a piece de resistance-t... amivel bebizonyítom... mire képes a színész, mit tud elhitetni a közönséggel... ha markában tartja és akaratának és varázslatának engedelmes szolgájává tudja bűvölni...
(Közben egészen elsüllyed, utolsó szavait már alulról hallani, nézőtér és a színpad elsötétül. - Pillanatnyi csönd után a sötétből recsegő hang.)
Hang: Na hadd már ezt a marhaságot, nem szégyelled magad?
Színész hangja (a színfalak mögül): Psz!... Mi az?... Csönd... Ki az?!... Ne zajongjanak itt... Kihallatszik a nézőtérre... Szemtelenség!
Hang: Jó, jó, persze félsz, mi, a - finálé előtt?!
Színész hangja (fojtottan, dühösen): Ki az a szemtelen pimasz fráter, itt a kulisszák mögött?
Hang (gúnyosan): Tönkreteszem a hatást, mi?... Kíváncsi vagyok, van-e bőr a képeden folytatni ezt a szélhámosságot.
Színész hangja (dühösen): Hallatlan!...
(Kis szünet után a színpad egyik fele kivilágosodik, oldalról jön a színész, láthatóan izgatott, de leplezni próbálja, torkát köszörüli, széles, hamis gesztusokkal igyekszik magára vonni a figyelmet.)
Színész: Hölgyeim és uraim, most következik az én nagy jelenetem... A parádés szám... Amire régen készülök s amiről büszkén mondhatom... hogy a legmagasabb művészi és irodalmi igények mértékéig emelkedtem fel általa...
(Míg beszél, a szín közepén, hátamögött, leeresztett vásznon megjelenik a mozgókép. A mozgóképen ő maga látható frakkban, persze jókora nagyságban, teljes világításban. Gúnyos mosollyal, mókásan hajlong, aztán figyelni kezd lefelé. Fülét hegyezi, fejét csóválja. Majd hirtelen utánozni kezdi azt, amit a színész csinál, erősen karikirozva és kómikusan. Minden mozdulatot utána csinál, karikirozva az álpátoszt, szívére teszi kezét, ugyanakkor, amikor a színész szemeit forgatja túlozva.)
Szénész (folytatja emelkedő pátosszal): ...Odáig emelkedve... ahová álom és ébrenlét... költészet és valóság... művészet és élet... összefolyik a Nagy Alakítás géniuszának ihletében. Ahol egy a költő és előadó... sőt több a színész, mint a szerző, akinek testetlen álmát megvalósítja... húst és vért kölcsönöz neki tulajdon húsával és vérével, mint ahogy maga Shakespeare elismerte a színészről e hódolatteljes szavakkal "ó csodálatos művész, ó, nagy színész..."(Közben, mint akinek orrára szállt a légy, öntudatlanul hessegeti.
A mozgókép túlozva utánozza): ...Ó színész, te, aki... izé... (tüsszentenie kell) ...te akinek a drámaíró há... há... há... hálával és há... há... (a mozgókép hangosan eltüsszenti magát: Hápci! A közönség nevetésére a nagy színész dühösen megfordul, meglátja a mozgóképet.)
A színész (dühösen): Mi ez? Hogy kerül ez ide? Szemtelenség! Kicsoda maga?
A kép: Szervusz. (Kezét nyujtja.) Nem ismer. Csodálom. Pedig azt mondják, hasonlítok hozzád.
A színész: Ki engedte be ide magát?
A kép (visszahúzza kezét, zsebrevágja): Persze nem érsz fel a kezemig, nem baj. Fütyülök az udvariasságodra.
A színész: Micsoda ízléstelen rögtönzés ez?
A kép (vállat von): Rögtönzés? Nem gondolnám. Többet gyakoroltad te azt, amit én csinálok, mint én azt, amit te csinálsz. Legföljebb az érint kellemetlenül, hogy váratlanul bukkantam eléd. De hát nem tudtam tovább nézni ezt a ripacs komédiát.
A színész (dühbegurul): Mi... mi ripacskomédia?... Kikérem magamnak!...
A kép (nyugodtan): Jó, jó, csak ne toporzékolj fiacskám. Vagy talán engem is hipnotizálni akarsz? Kicsit nehezen fog menni varázsló Úr! Én nem vagyok közönség.
A színész (toporzékol): Kikérem... a közönség nevében...
A kép (legyint): A közönség intelligensebb része egyetért velem. Hogy az a földöntúli hatalom, amivel a vesémbe látsz... a jövőbe látsz... a multba látsz te kis Lucifer és Belzebub és Svengáli és Sziriusz a mellényzsebben... Hogy mindez éppen olyan humbug, mint a reflektorral csinált hipnotikus fény és drogériából hozatott rózsaolaj és lift a zsinórpadlásról és színpadi süllyesztő bengálival.
A színész (rémülten): Pszt, az Istenért... Ne ilyen hangosan.
A kép (kiabál): Ugyan kérlek. Nekem adod a bankot? Vesékbe látsz, átviszed az akaratot, az történik, amit elhatároztál? Hát tudod mit, mondd meg nekem, mennyi pénz van a zsebemben és melyik szám nyer holnap a sorsjátékon.
A színész (zavartan): Ez nem tartozik...
A kép (türelmetlenül legyint): Nem tartozik, nem tartozik... dehogy nem tartozik! Mindenki tartozik! Csak nem fizeti meg! Erről beszélj, ha akkora varázsló vagy!...
A színész: Visszautasítom ezt a tolakodó és cinikus hangot.
A kép: Jó, hát hagyjuk a pénzt, ami nincs... Azt mondd meg nekem, ha mindent tudsz, mik a kormány tervei?
A színész (méltósággal): A politika nem való e falak közé...
A kép (legyint): Kitérő válasz. Mutass nekem olyan falakat, ahová való... ha csak nem a kínai fal! Vagy kérlek szépen, mást mondok - hipnotizáld meg az adóvégrehajtót, hogy kerülje el a házunkat, - ólomsúlyt érezzen a tagjaiban, mozdulni ne tudjon, mikor a kilincsre teszi a kezét.
A színész (mérgesen): Mi vagyok én? Pénzügyminiszter?
A kép: Hát még csak pénzügyminiszter se lettél ezzel az ötezeréves hatalmaddal? Muzsikával jössz - muzsikát varázsolsz a semmiből - az is vicc?
A színész: Ez személyeskedés.
A kép: Hát rózsaolajat varázsolni a nézőtérre a hatás kedvéért, az nem személyeskedés? Próbálnád meg odakinn a büffében tormaszaggal pótolni a tormásvirslit mustárral - majd meglátnád, mit szól hozzá az éhes vendég!...
A színész: Üres locsogás...
A kép: A tied meg üres locsolás! Ilyen ócskaságokkal jössz - felhúzatod magad géppel a levegőbe? És akkor azt hiszed, magasabb vagy?
A színész (méltósággal): A szent illuzió szárnyai emeltek.
A kép: A gázsidat emeltesd fel a színházzal, fiam, ne magadat, akkor elhiszem, hogy nagy szükség van rád, jobban kellesz a közönségnek, mint akármelyik trapézművész.
A színész: Engem a hitvány anyagiak nem érdekelnek!
A kép: Most kellett volna elsüllyedned szégyenletedben, most, nem az előbb. Ilyet mersz a szemembe mondani? De ilyenkor nem tud megnyílni alattad a süllyesztő.
A színész (mérgesen): Látom már, nincs más célod, minthogy kompromittálj a közönség előtt. Ez nem fog neked sikerülni. Az én oldalamon az igazság és a művészet! Rólad mindenki látja, hogy közönséges, illúziórontó, alacsony gondolkodású destruktív fráter vagy!
A kép: Nem kérdeznél meg mindjárt, hogy állok származás dolgában? (Lohengrin-pózban, jelmezben, énekelve): Nie sollst du mich befra... a... gen!... De ha parancsolod, előkelőbb jelmezben is jelentkezhetem... (Diktátori jelmezben): Így jobban tetszem, vezérem? Ha csak stuccolt bajusz kell, mi sem könnyebb ennél. Vagy parancsolsz operettet? (Amerikai revü-jelmezben.)
A színész (felháborodva): Gúnyt űzöl a legszentebb eszmékből.
A kép: Kérlek, már nem szóltam semmit. (Visszaváltozik.) Csak be akartam bizonyítani, hogy nem szükségből csináltam erényt, amikor őszintén megmondtam az igazat. Alakoskodni én is tudnék, jobban, mint te, csak nem ízlésem. Utálom a nagyképűséget.
A színész (gúnyosan): Már mint az enyémet?
A kép: Nem is az enyémet.
A színész (diadallal, széles gesztussal a nézőtér felé): Az elfogulatlan szemlélők ítéletére bízom, melyikünknek nagyobb a pofája, az enyém, vagy a tied?
A kép (kicsit zavarba jön): Na ja, így könnyű érvelni - prókátorfogás (arcához kap idegesen): Azt mindenki tudja, csak te nem, te átszellemült őslény, hogy a mozgóképnek nagyobbnak kell lenni a rendes életnagyságnál, pláne így premier plánban.
A színész (érzi, hogy most ő került felül): Úgy? Na igazán örülök, hogy végre beismerésben talállak, mozgókép úr! Vászonhős! Falravetett árnyék! Árnyéka az elevennek, nem is létezik, csak úgy tesz, mintha élne és beszélne!
A kép (gúnyosan meghajol): Csak az ön szavait mesterem! És csak az ön tulajdon képén! Az ön alázatos árnyéka vagyok - miért tesz úgy, mintha nem tudná? Hisz önről vettek fel engem, ön állt a gép előtt, ön mondta mindezt egy őszinte pillanatban és önnek mondom vissza önmagát, sajnálom, ha éppen olyankor kell tennem, amikor valódi lényét szeretné letagadni a közönség előtt.
A színész (eréllyel, a helyzet magaslatán): Valódi lényem! Oh, te nyomorult holdvilágmárkás, te rongyos filmkockaszüredék, te lepedőre hányt színtelen és szagtalan visszfénye hiábavaló borsó lelkednek, te falrafestett ördög, akitől senkisem fél, hogy te vagy az én valódi lényem, te neszesemmifogdmegjól, te füst, te gőz, te gáz, te pára, te semmi!
Azért, mert méltóztattam modelt állni hozzád, elképzelni téged, elképzeltetni magam általad, aki akkor létezik csak, ha nekem eszembe jutsz, rossz álom ami vagy, - hogy te vagy az én valódi lényem, ott a lepedőn és ez itt (megfogja magát), akit kezemmel tapintok, a nem valódi? Hiszen egy intésembe kerül csak, odafüttyentek az operatőrnek, egyet kattant a vetítőgéppel és úgy eltünsz innen, mint a kámfor, szemtelen képeiddel, meghalsz, véged van. Sohse léteztél.
A kép (keresztbefont karokkal): Próbáld meg, ha mered... Nem mered ám... nem mered, mert te nagyon jól tudod, hogy száz és ötszáz és ezer példányban támadok fel újra... és nem is egymásután: egyszerre, ezer helyen... Ott is, ahol sohse jártál, ha nekem úgy tetszik... És akkor is, amikor már rég nem leszel a világon... Mert meg fogsz öregedni, megváltozol és meghalsz, ó igen, meg fogsz halni, te bőrtömlő, te szuszogó zsirbödöny, te lötyögő véreshurka, te rövidlejáratú váltó, te szezoncikk, te olcsó anyagból készült fürdőtrikó...
De a finom és tartós és mindig megújítható tekercs s rajta én, a te halhatatlan képmásod s a büszke vetítőgép acélizmaival és gyémánt szemével, változatlanul megmarad, mint a kőszobor, mint a könyvbe nyomott betű és hirdetni fogja rajtam keresztül minden hibádat és erényedet a késő unokáknak.
A színész (megsemmisülve): Halhatatlan... Te?!... Te?!... Nem én?!... Az örök emberi? Az örök szép? A nagy színész?
A kép: A kutya sem tud rólad, ahol nem vagy jelen személyesen, a kutya sem fog emlékezni rád, ha nem lesz módodban megjelenni a rivalda előtt.
A színész: De addig én vagyok az igazi, én vagyok Oedipus és Lear és Hamlet és Ádám - te pedig operettfigura, filmszínész, semmiházi.
A kép: Nézd meg magad - és nézz meg engem.
A színész: Kinek kellesz rongyos, nélkülem?
A kép: Kérdezd meg a fővárost, hány mozi van Pesten és hány színház.
A színész: Hazudsz, gyalázatos. Én... én... (kiáltva.) Távozz tőlem, sátán.
A kép (keresztbefont karokkal): Most juszt se megyek. Majd meglátom, melyikünk füstöli ki innen a másikat, melyikünké lesz az utolsó szó.
A színész: Mindenesetre azé, akinek a hangja kellemesebb. A tied egy... kicsit... recseg és ropog az enyémhez képest.
A kép (sértődötten): Kikérem magamnak... elsőrendű Western Electric-gyártmány vagyok.
A színész (gúnyosan): Apa ismeretlen.
A kép: És ha akarom... háromszor olyan erős, - tessék csak hallgatni... (Fortissimo) Do, re, mi, fa, so, la, si, do!
A színész (befogja a fülét): Elég, elég, rémes!
A kép (szerényen): Egy kis hangerősítő. Ezt csinálja utánam azzal a kákanyelű hártya tüdejével.
A színész (kiabálva): Én eleven ember vagyok!
A kép (ugyanúgy): Én meg halott, de örökkétartó gép!
A színész: Takarodjál innen, ez nem mozi! Ez színház! Vigye innen azt a vacak lepedőt! Maga kísértet Lublón! Maga libazsíros vatta!
A kép: Ahogy tetszik, de ha már lepedőről van szó, majd én leleplezem uraságodat... és ha vattáról van szó, hadd lássa a közönség, hol a vatta... (Vetkőzni kezd, ledobja a frakkot, mutatja a bélését.) Itt a vatta, édesem - itt a vatta, meg az ördögi jelmez! Meg a nagy hatás! Nekem nincs szükségem ilyen olcsó kellékekre... (Továbbvetkőzik.)
A színész (befogja a szemét, kétségbeesetten kiabál az operatőr felé): Állítsa el! Állítsa el! Ez acsirkefogó elárul, megbecstelenít, lejárat, lehetetlenné tesz a közönség előtt...
Az operatőr hangja: Kérem, most már le kell forgatni, benne van a jelenetben.
A színész: Agyonverem!
A kép (vetkőzés közben): Próbálja meg, fizetheti a vásznat!
A színész: Lelövöm! (Revolvert ránt.)
A kép: Nini, hát mégis volt magánál revolver? (A nadrágzsebét tapogatja.) Csakugyan... (Ő is revolvert ránt.)
A színész: Halj meg, kutya!
A kép: Csak ön után, kedves mester.
(Céloznak egymásra, a két lövés egyszerre dördül el. A színész hátravágódik.)
A színész (hörögve): Talált... Isten veled, élet.
A kép (cigarettára gyujt): Isten áldja meg, pápá! (Az operatőr felé, mint egy rendező.) Ezt a fölöslegessé vált kelléket a drapériával együtt söpörjék le a színpadról és állítsák be a következő felvételt. Harmadik lámpát oltani! Mikrofont lezárni. Ó ké! (A közönséghez.) Hölgyeim és uraim, viszontlátásra a legközelebbi moziban! (Eltünik.)
A színész (feltápászkodik, megvetően legyint): Kanavászfejű, - komolyan vette a színpadi halált! Elhitte, hogy meghalt a színpad! Önök tanuk rá - annyira eleven, hogy még a tulajdon halálát is el tudja hitetni. (Meghajol.) Hölgyeim és uraim, viszontlátásra a legközelebbi felvonásban.
